2010. szeptember 21., kedd

Megint Mezőberény


Szülővárosomról írtam már itt, akkor a kényszermunkára hurcolt németek kapcsán.
A kisváros a maga sajátos módján őrzi múltját.

Ez a hölgy itt (Szmrecsányi Margit), a tízpengősön egyike azoknak, akiket 1951-ben, mint nemkívánatos elemet, Mezőberénybe telepítettek. „Abba a városba, ahonnan már előzőleg kitelepítették a németeket (közel 491 fő), végrehajtották a csehszlovák-magyar lakossságcserét, málenykij robotra elhurcoltak 562 főt, elvették a módosabb gazdáktól a házat, földet, gyárat. Az akkori hatalom az államosítással még nem fejezett be mindent, betelepítette a nemkívánatos elemeknek minősített és mindenüktől megfosztott családokat (magas rangú katonatiszteket, miniszteri tanácsosokat, bankárokat, diplomatákat, grófokat, földbirtokosokat, stb.)” (Kisari Miklósné).
Körülbelül kilencszázan voltak.
Kisari Miklósné Chovanyecz Magdolna férje párizsi szolgálati helyéről „levelezte össze” azt a találkozót, amely a kitelepített budapestiek és leszármazottaik, és a (kényszerből) befogadó berényi családok között jött létre. Akik ott, akkor, más irányú, de közös nyomorúságukban nem ellenségek, hanem egymás segítői lettek. Ahogy lehetett…
A találkozó szervezőit nem a személyes érintettség, hanem a lelki sorsközösség (CM édesanyját deportálták, ő maga a szovjetunióbeli kényszermunkatáborban született), és az a tudat vezérelte, hogy a múlt ismerete nélkül jelenünk sincs. „Gyógyító emlékezés” a címe az írásnak, amelyet országos honlapunkról itt most figyelmükbe ajánlok. Kattintsanak a címre!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése