Megszületett!

Fabiny Tamás:

Egy korintus tizenhárom

Ha olyan kiváló szónok vagyok is, mint Kossuth Lajos,
vagy Martin Luther Kinggel együtt hirdetem, hogy
"van egy álmom",
de szeretet nincs bennem,

olyanná lettem, mint egy leomlott templomtorony
megrepedt harangja.

Ha futurológusként, a jövő mérnökeként
vagy csalhatatlan közvélemény-kutatóként
előre látom is a jövőt,
szeretet pedig nincs bennem,
olyan vagyok, mint egy összelapított üres kólás doboz,
amelyet unottan rúgnak tovább a kamaszok.

Ha akkora hitem van is, mint Assisi Ferencnek,
Luther Mártonnak
és egy dunántúli parasztasszonynak együttvéve,
de szeretet nincsen bennem,
olyanná lettem, mint a szél által cibált ördögszekér.

Ha önfeláldozóan támogatok is alapítványokat,
vagy tizedet adok is minden jövedelmemből,
szeretet pedig nincs bennem,
olyanná lettem, mint akik követ ad kenyér helyett
és skorpiót hal helyett.

Ha két végén égetem is a gyertyát,
hajnaltól késő estig robotolok,
éveken át nem megyek szabadságra,
ám szeretet nincs bennem,
olyan lennél, mint egy üresbelű hagyma.

Ha naponta végigjárom a damaszkuszi utat,
rongyosra olvasom bibliámat,
ha halálomra bizakodó hittel tekintek,
úrvacsorával vagy a betegek szentségével megerősítve
készülök elmenni,
de szeretet nincs bennem,
semmi hasznom abból.

A szeretet jelentéktelen,
mint amikor valaki szamárháton vonul be a városba.

A szeretet nevetség tárgya,
mint amikor valakinek kezébe nádszálat,
fejére töviskoszorút adnak.

A szeretet balek,
mint amikor valaki kínzóiért imádkozik.

A szeretet esendő,
mint amikor valaki azt mondja: ,,szomjúhozom”.

A szeretet meglepő,
mint amikor valaki szelíden megszólít
egy gyászoló asszonyt a hajnali kertben.

A szeretet játékos,
mint amikor valaki tanítványai előtt megy Galileába.

A szeretet nem fúj egy követ a bennfentesekkel,
nem kacsint össze a hatalommal,
nem bizonygatja önmaga fontosságát,
nem örül pártok és politikusok acsarkodásának,
de együtt örül az asszonnyal,
aki megtalálja elgurult drahmáját.

Nem örül az ügyeskedéssel szerzett vagyonnak,
de együtt örül a mezők liliomaival és az ég madaraival.

Nem örül a doppinggal elért világcsúcsnak,
de együtt örül a fogyatékos kisfiúval,
aki szája szélén csorgó nyállal, nagy erőfeszítésekkel
társának tudja dobni a labdát.

A szeretet soha el nem múlik.

Nem veszti el szavatosságát,
nem évül el,
nem kerül ad acta,
nem lesz unalmas, mint a tegnapi újság.

Legyenek bár istentiszteletek, véget fognak érni.
Legyenek bár egyházak, meg fognak szűnni.
Legyen bár ökumenikus mozgalom, el fog töröltetni.

Mert még nem találtuk meg a rák és az AIDS ellenszerét,
nem értjük távoli földrészek lakóinak nyelvét,
nem fogjuk fel más civilizációk felénk sugárzott jeleit.

Ám egykor majd egyetlen asztalt ülünk
mindnyájan körül,
és ő lesz majd minden mindenekben.

Mert a szeretet nélküli kötelességtudat: kedvetlen.
A szeretet nélküli felelősség: figyelmetlen.
A szeretet nélküli igazság: kemény.
A szeretet nélküli okosság: gőgös.
A szeretet nélküli barátságosság: hűvös.
A szeretet nélküli rend: kicsinyes.
A szeretet nélküli hatalom: kíméletlen.
A szeretet nélküli birtoklás: fösvény.
A szeretet nélküli adakozás: képmutató.
A szeretet nélküli vallásosság: bigott.
A szeretet nélküli hit: vakbuzgó.
A szeretet nélküli remény: fanatikus.
A szeretet nélküli élet: értelmetlen.

Most azért megmarad a hit,
a remény,
a szeretet,
e három.
Ezek közül pedig legnagyobb: Jézus.

Előrejött karácsony

Megérkeztek még az ünnep beköszönte előtt.
Egy képeslap a szentendrei betlehemesről, (Önök írnak még valódi, kézzel írott képeslapot ? Ez ilyen volt!),
egy mese Kamarás Istvántól, aki író, szociológus, akadémiai doktor, de leginkább OJD. (A három betű feloldásáért kéretik Ipiapi atyához fordulni!)

Most, vagy talán később, az ünnepek alatt örüljenek velem az ajándékoknak!

Kamarás István OJD:
Csillag a főkapitányság felett

A 2011. karácsony is ugyanúgy kezdődött, mint a legelső: népszámlálással. Azután ugyanúgy folytatódott: nem találtak hajlékra. Éppen a Mátyás téren ücsörögtek egy padon, amikor a rendőrök
igazoltatták, majd bevitték őket is a főkapitányságra. Ugyanígy jártak a vidékről felérkező csordapásztorok, majd pedig a messzi vidékről végre-valahára odajutó napkeleti bölcsek is. Előbbieket a Kálvária térről, utóbbiakat közvetlenül a főkapitányság elől gyűjtötték be, mert oda vezette őket a csillag. Velük, mivel idegen nyelveken beszéltek és útleveleik is idegen betűs nyelveken voltak kiállítva alaposan meggyűlt a bajuk az egyenruhás igazoltatóknak, akik kézzel-lábbal mutogatták, hogy a főkapitányság előtt nem lehet csak úgy letáborozni, tevékkel, sátrakkal. A jövevények karjukat széttárva felfelé mutogattak a csillagra, mely kétségkívül a főkapitányság felett ragyogott. Az egyenruhás igazoltatók hiába mondták szótagolva, még angol nyelven is, hogy „ho-tel, ho-tel”, a jövevények kézzel-lábbal ragaszkodtak a csillaghoz. Mit tehettek mást a hivatalosok, mint hogy tevéstől, mindenestül beterelték őket a főkapitányság udvarára, ahol a jövevények újból felverték sátrukat, a tevéik pedig odapakoltak egy-egy rakást a kövezetre, melyek szépen, vidáman, békésen gőzölögtek.

Természetesen az ügyeletesek azonnal jelentették csillagot, a jelentés egyre magasabbra jutott, egészen a főkapitányig, aki amúgy dandártábornoki rangban volt. Ez a magas rang már arra kötelezte, hogy elgondolkodjon, majd ennek eredményeképpen felkiáltson, hogy:
- Jesszusom!
Majd parancsba adta, hogy nézzék meg alaposan, nem hoztak-e be a hajléktalanokkal együtt egy házaspárt egy csecsemővel.

Ezalatt egyik helyettese kitalálta, hogy az idegen ajkú hajléktalanokat meg kell bírságolni euróban vagy dollárban, aztán udvariasan elzavarni őket. Amikor azonban egyikük, egy turbános közelkeleti az iszákjából egy aranyrudat vett elő, felborult az egész forgatókönyv. Arra kényszerültek, hogy ezt az ügyet is a főkapitány elé vigyék. A főkapitány azonban már benne volt vastagon az eseményekben, ugyanis valóban találtak egy házaspárt csecsemővel. Amikor ettől a dandártábornok még idegesebb lett, azzal próbálták nyugtatgatni, hogy:
- De hát ezek, dandártábornok úr, csak cigányok.
A dandártábornok áldotta lélekjelenlétét, hogy ragaszkodott a helyszíni szemléhez, mert hogy ott
azt sziszegte:
- Idióták! Nem látják, hogy ezek nem cigányok, hanem zsidók!
Az asszony csak elmosolyodott, de a férfi jóízűen elnevette magát, a kisded meg úgy repesett, hogy majdnem elrepült. A dandártábornok határozottan megszeppent, és csak úgy maga elé suttogta:
— Jézusmáriaszentjózsef!
Aztán rendelkezett, hogy addig is, amíg nem hozza meg a döntését, helyezzék el, így mondta, a „szentcsaládot”, így mondta, „kulturáltabb körülmények közé”. Aztán feléjük fordult:
— Hölgyem, uram, elnézést, de most sürgősen el kell intéznem egy hivatalos telefont.

Hiába próbáltak helyettesei újabb jelentéseket tenni, például a turbános, kaftános jövevényekről, akik akár arab terroristák is lehettek, tevéikről, akik már összerondították a műmárvány lapokkal lefedett udvart, vagy az angyalokról, akik nagy seregben röpködtek a főkapitányság körül, megzavarva ezzel a rendőrségi adóvevőket és akadályozva a rendőrségi helikoptereket, a dandártábornok mindenki lerázva szobájába sietett. Titkárával felhívatta a főrabbit, hogy megkérdezze tőle, hogyan értelmezi azt, hogy a főkapitányság felett karácsony este egy hatágú csillag ragyog.
- Hát nézzük csak - tűnődött a főrabbi -, Karácsony egyfelől keresztény ünnep, másfelől ez a csillag kétségkívül a mi csillagunk. Mindazonáltal, tisztelt dandártábornok úr, minket ez egy cseppet sem zavar. Hanem, tudja, biztos, ami biztos, ellenőrizzék még egyszer, addig tartom a vonalat.
Megnézték, jelentették: a csillag sajnos ötágú. A dandártábornok tovább jelentette a főrabbinak.
- De miért sajnos? — kérdezte a főrabbi.
- Mert ez, hiszen tudja jól, egy önkényuralmi jelkép - felelte a dandártábornok gondterhelten.
- Mondja, dandártábornok úr, szereti maga western-filmeket nézni? - kíváncsiskodott a főrabbi.
A dandártábornok egy pillanatra elgyengült, s kikotyogta:
- Felettébb szeretem.
- Nos hát akkor, kérem, gondolkozzon!
- A dandártábornok teljes erővel gondolkodott, majd azt mondta:
- Aha.
Ez annyit jelentett, hogy leesett a tantusz, ez az ötágú csillag mégsem kommunista szimbólum, hanem, bizony, sherif-jevény. Ami ugyan valamivel gyakrabban hatágú, de azért eléggé gyakran ötágú, erősítette meg legidősebb helyettese, de a betlehemi csillag ágabogáról már nem tudott semmi biztosat. És mivel a dandártábornokot valamikor nagyon régen reformátusnak keresztelték, felhívatta az ügyeletes dunántúli református püspököt, és megkérdezte:
- Tessék szíves lenni megmondani, hogy hány ágú a betlehemi csillag?
- Erre, kedves atyámfia, nincsen pontos válasz, mint ahogyan a napkeleti bölcsek számáról sincsen, mármint azokról, akiket háromkirályoknak szoktak emlegetni. Meg hát, tudja, az eszkimók mindennapi kenyerünk helyett mindennapi fókánkat mondanak a Miatyánkban.
- De hát éppen itt, püspök úr, az Isten szerelmére! Itt ragyog a főkapitányság felett. Könyörgöm, mi a csudát csináljunk vele?
- Örvendjenek, dandártábornok úr! Más különleges eseményről nem értesültek?
A dantártábornok karácsony lévén egyszerűen képtélen volt hazudni:
- De igen, püspök úr, csakhogy ez, sajnos, államtitok.
- Ez esetben áldás, békesség!
A dandártábornok ezután, biztos, ami biztos, felhivatta az ügyeletes evangélikus püspököt is, a Déli Evangélikus Egyházkerület éléről, és mindjárt azzal kezdte, hogy megjelent a betlehemi csillag a főkapitányság felett.
- Akkor ott még valaminek lennie kell, dandártábornok úr, mert, tudja, csak úgy jókedvében nem jelenik meg.
A dandártáboronok elbizonytalanodott. A püspök barátságosan segített:
- Na jó, akkor rákérdezek. Angyalok? Pásztorok? Háromkirályok?
- Sajnos, ezekre a kérdésekre nem válaszolhatok, mert államtitok tárgyát képezik. Ha netán mégis így lenne, mit tegyek?
- Énekeljék, hogy, diktálom: „Dicsőség mennyben az Istennek! Békesség földön az embernek!” Felírta?
Akkor tegyék a dolgukat. Erős várunk az Isten!
- A miénk is - felelte a dandárparancsnok, aki a várat illetően a főkapitányságra gondolt.
Ezután behivatta első helyettesét, aki valamikor régen, még KISZ-titkársága előtt katolikus hittanra járt, és felhivatta vele az ügyeletes katolikus püspököt, és parancsba adta a vezérezredesnek, hogy gyónja meg az egészet úgy, ahogyan van, jézusmáriaszentjózseffel, háromkirályokkal, angyalokkal és csordapásztorokkal együtt. Az ügyeletes váci püspököt igencsak megörvendeztette a hír, olyannyira, hogy könnyei is potyogtak a nevetéstől.
- A püspök úr szabályosan kiröhög minket - jelentette a vezérezredes a dandártábornoknak, aki erre heves mozdulattal kikapta a kagylót első helyettese kezéből.
- Dicsértessék! Mi van ezen ennyire röhögséges, püspök atya?
- Mindörökké! Természetesen nem nevetséges, hanem örömteli. Ugye, nagyfőnök úr, tudja, hogy mit
jelent az evangélium magyarul?
- Elnézést, nem mutatkoztam be, dandártáboronok vagyok főkapitányi minőségben. Jelentem, nem tudom, pedig tudnom kéne, az ördög vigye el. Bocsánat…
- Azt jelenti: örömhír. No, de komolyra fordítva a szót, miben segíthetek, dandártábornok úr?
- Kérem…, nagyon szépen kérem, vegye át tőlünk… Szóval ezt az egészet, Jézusmáriaszentjózsefet,
az angyalokat, a háromkirályokat és a csordapásztporokat. Mégis csak megfelelőbb helyük lenne egy templomban.
- Emlékeztetem, dandártábornok úr, az Úr Jézus Krisztus istállóban született, nem templomban.
- Csakhogy, püspök atya, ez nem istálló, hanem a főkapitányság, már bocsánat.
- Biztos ön ebben, dandártábornok úr?
- Van ugyan némi rendetlenség, de biztosíthatom úrrá leszünk rajta.
- Könnyen tisztázhatjuk a helyzetet, dandártábornok úr! Nem jelent-e meg véletlenül a betlehemi csillag a főkapitányság felett?
- Nagyon is itt ragyog, a fene… vagyis, püspök atya kérem, éppen ettől van a gubanc.
- Nos akkor, máris indulunk híveimmel, hogy imádjuk és áldjuk őt.
- De hát, püspök atya, és ha ezek mégis csak cigányok?
- És akkor? ― kérdezte a váci püspök.
Erre a dandártábornok egyszerűen lebénult, első helyettese fejezte be a beszélgetést egy dicsértessékkel.

A dandártábornok elhatározta, hogy addig, amíg valami okosabb eszébe nem jut, vagy ameddig nem kap fentről eligazítást, helyszíni szemlét tart. Most már a főkapitányság valóban úgy nézett ki, mint a betlehemi istálló. A lépcsőkön angyalok járta föl-le, a főkapitányság udvara tele volt hajléktalanokkal és angyalokkal. Elfoglalták a főkapitányságot, erősítést kellene kérni, ötlött eszébe. Emberei után kiáltott, de ők addigra már hajléktalannak öltöztek, már amennyire lehetett. Néhány hajléktalan viszont rendőrsapkát viselt, és vidáman szalutáltak neki. A legfurcsább az volt, hogy a hajléktalanok kifejezetten jóillatúak voltak, az angyalok és a rendőrök viszont meglehetősen izzadságszagúak.
- Mondja meg jóember, hol van a Szentcsalád? Hol vannak a háromkirályok? - szólított megy egy főtörzsőrmestert.
- Jelentem, a háromkirályok felpakolták a Szentcsaládot a tevékre, és elindultak a Mátyás tér irányába. Jelentem, mi is indulunk, utánuk hamarosan, csak szétosztjuk a pogácsát és a forralt bort.
- De itt hagyták nekünk sátraikat - mutogatott boldogan egy hajléktalan, majd hozzátette - Jó mutatnak majd a Mátyás téren.
Másodhelyettese, egy galambősz alezredes hevenyészett csordapásztor öltözetben, de még tányérsapkával a fején tevékenységére erősen koncentrálva egy kincstári vödörbe gyűjtötte a felséges sátrak körül gőzölgő a teve-potyadékot.

A dandártábornok végül is úgy döntött, hogy nem kér erősítést. Civilbe vagy valami inkognitóba kellene öltöznie, gondolta, de aztán úgy, ahogyan volt, elindult arrafelé, amerre a sokaság tartott, feltehetően a Mátyás tér felé. Még egyszer hátra nézett. Ekkorra már egy hatalmas termetű, feltehetően magas rangú arkangyal állt a főkapitányság kapujában, aranyparolinokkal. Éppen az akkor ékező főpolgármestert és sleppjét irányította el arrafelé, amerre a sokaság tartott. A többiekhez pedig így szólt:
― Siessetek haza, és vigyétek a hírt: megszületett a Megváltó, az Új Jézus Krisztus, és ha úgy akarjátok, hamarosan megérkezik hozzátok is.

A dandártábornok most már minden alól felmentve érezte magát, és kellemesen sodródott a tömeggel. Közben képtelenebbnél képtelenebb hírek terjengtek: hogy mégsem zsidók, hanem mégis csak cigányok, és hogy a parlamenttől elcipelték a mindenki karácsonyfáját a Mátyás térre, hogy a belügyminiszter rendkívüli állapotot hirdetett, aminek értelmében minden hajlékosnak az utcán kell tölteni ezt az éjszakát teával és zsíros kenyérrel.

Csak nagy nehezen ismerte fel a nyolcadik kerületi kapitányt kikent-kifent csordapásztor öltözetében, egy kisbáránnyal a nyakában.
― Erre mentek! ― mutatott a kerületi kapitány a tevepotyadékra. Ezután a dandártábornok kezébe nyomott egy nagy darab sajtot, levette fejéről tányérsapkáját, telerakta tojással, egy pásztorsüveget nyomott a fejébe, majd arra biztatta főparancsnokát, énekeljék együtt, hogy „Szülte a Szűz Szent Fiát, Örvendezzünk! Liliomot rózsaszál, lelkendezzünk! Kisded, atya nélkül, Néki szünet nélkül Glóriát zengedezzünk! A próféták megírák: Örvendezzünk! Csodát látott a világ, Lelkendezzünk! Kisded, atya nélkül, Néki szünet nélkül Glóriát zengedezzünk!”

Talán valami eligazítás történt odafentről? Vagy valakinek végre megjött az esze? Vagy kitört a békesség? Ekképpen töprengett a dandártábornok, de mások fejében is megfordultak hasonló gondolatok.
- Egymilliónál is többen lehetünk - súgta oda a kerületi kapitány fülébe a dandártábornok, kicsit ijedten. Végül aztán mégis csak összekapta magát, és ő is bekapcsolódott az énekbe: „Isten itt magára vett, Örvendezzünk! Emberi természetet, Lelkendezzünk! Kisded, atya nélkül, Néki szünet nélkül Glóriát zengedezzünk! Góliát meggyőzetett, Örvendezzünk! Nyert az ember életet, Lelkendezzünk! Kisded, atya nélkül, Néki szünet nélkül Glóriát zengedezzünk!”

Időt adok

Szívemből szólt ez az írás, melyet az evangélikus.hu-n olvastam:

Még nem vettem semmit. Pedig lassan már kellene. Valami plazmatévét, vagy egy mobilt. Esetleg könyvet vagy CD-t. De semmit nem vettem neked. Nemhogy neked, de senkinek sem. Magamnak sem vettem semmit. Szöveg: Kadlecsik Zoltán


Kicsit mások most már a karácsonyok, mint mikor gyermek voltam. Akkor nagyon vártam. Lehet, hogy a szünet miatt, nem tudom. Persze vártam, hogy mi lesz a fa alatt, meg a mákos kalácsot. Azóta is nagyon szeretem a mákos sütiket. Az is jó volt, hogy együtt volt a család. Együtt ültünk asztalhoz, közösen gyújtottuk meg a gyertyákat, közösen, mindenki, de mindenki játszott. Nem volt kivétel. És senki sem sértődött meg, ha kiesett a játékból, még én sem, pedig én voltam a legkisebb. Talán nekem meg is engedték volna. De nem sértődtem meg, mert valahogy elfelejtettem. Kiment a fejemből, a szívemből a sértődés. Megtöltötte valami más. Az, hogy együtt vagyunk. Egy-két ajándékon túl nem is emlékszem, hogy miket kaptam karácsonyra. Nem ez maradt meg. Hanem anyám és apám igyekezete, hogy most mindent beleadnak, hogy béke legyen. Persze a maguk módján adtak bele mindent, de ez tőlük, akkor a legtöbb volt. Talán a legfontosabbat megkaptam tőlük. Azt, hogy ha akarok, akkor tudok békét teremteni. El tudom felejteni, hogy ki kit bántott meg. Azt is kaptam, hogy a másság jó, és lehet vele együtt lenni és tanulni tőle. Talán ezért egyre kevésbé fontosak nekem a tárgyi ajándékok. Inkább ha valakire gondolok, és megajándékozom, akkor énekelek neki, vagy elmondok egy mesét. Megölelem, és abban a néhány percben csak rá figyelek. Senki másra.
Azt hiszem, idén karácsonyra időt szeretnék adni mindenkinek. Az életemből időt szánni azokra, akiket a szívemben hordok. Popper Péter zsidó bölcsész mesélte, hogy az ő közösségükben az a szokás, hogy ha valaki beteg, akkor a rabbi körbejár, és mindenkit megkérdez. Te mennyi időt adsz az életedből? És akkor időt ajánlanak fel. Ki egy hetet, ki egy hónapot. A többit az Istenre bízzák. Időt szeretnék adni a játékra, időt szeretnék adni arra, hogy megfogjam a nagymamám kezét, aki épp december 4-én lett 88 éves. Talán ha megfogom a kezét, akkor egy kicsit megállítva érezhetjük a rohanást. Időt szánok mindenkinek. Lehet, hogy nem egy nagy meglepetés, de a legfontosabb. És akkor kikapcsolom a telefonom, és figyelek, és nevetek, és játszani fogok, meg emlékezni.
Nem tudni, kinek mennyi ideje van, azt sem tudom nekem mennyi időm van, talán ezért is ez a legnagyobb ajándék. Tévét meg telefont, számítógépet, sőt még mákos kalácsot is lehet venni, de időt, azt nem lehet. Időt csak adni lehet, önszántamból, a sajátomból, az én időmből. Ez az, amire emlékszem karácsonyból. Időt adtunk. És amikor szeretve voltam, akkor időt kaptam, és amikor szeretek, akkor időt adok. Mert a szeretet időtlen. Időn túli. Nincs kezdete, miértje, csak van. Addig tart, ameddig időd van a másikra. Ha találkozunk, lehet, hogy nem fogok neked adni semmit, de időben ott leszek, ha szeretnéd. Mert szeretni akarlak, míg időm engedi. Istentől áldott időtöltést kívánok neked!

Kodály: Adventi ének

... lótottak-futottak...

Bevallom, én fiatalasszony koromban annyira akartam, hogy minden szép legyen karácsonykor, annyira igyekeztem, hogy úgy jártam, mint a Múmivölgy lakói, „akik lótottak-futottak, és majd belebolondultak abba, hogy jön a karácsony.”
Egy ilyen belebolondulós rohanásban kaptam ajándékba ezt a történetet. Jókor jött. Attól fogva mindig tartalékoltam néhány nap szabadságot: ne gondolják a múmik, hogy félreértettem valamit :-)


Tove Jansson

A fenyő

Csepregi Márta fordítása


Egy hemuli állt a tetőn, és a havat kapargatta. Sárga gyapjúkesztyűje kellemetlenül átnedvesedett, ezért a kéményre tette, sóhajtott és tovább kaparászott. Egyszercsak előbukkant a tetőablak.
- Na, végre, megvan – mondta a hemuli. – Ezek itt lent meg csak heverésznek. Mások közben halálra dolgozhatják magukat a karácsony miatt.
A tetőnyíláshoz mászott, s mivel nem emlékezett, hogy kifelé vagy befelé nyílik, óvatosan megpöcögtette. Az rögtön lecsapódott, a hemuli meg kishíján beleesett a hóba, sötétségbe és mindabba, amit a múmicsalád a jövőre gondolva felhalmozott a padláson.
A hemuli nagyon dühös volt, ráadásul elfelejtette, hogy hová tette a kesztyűjét. Pedig roppantul kötődött éppen ehhez a kesztyűhöz. Szinte dübörgött lefelé a lépcsőn, föltépte az ajtót, és azt kiáltotta:
- Jön a karácsony! Elegem van belőletek és az alvásotokból, a karácsony bármelyik pillanatban itt lehet!
A múmik szokásuk szerint téli álmukat aludták. Már több hónapja aludtak, és tavasz előtt nem is akartak fölébredni. Békésen ringató, hosszú, meleg nyári délutánt álmodtak maguknak. De hirtelen Múmimanó álmába nyugtalanság és hideg áradt. Valaki lehúzta róla a takarót, azt kiabálta, hogy elege van, és hogy jön a karácsony.
- Itt a tavasz? – motyogta Múmimanó.
- Tavasz? – zsémbelt vissza a hemuli. – Karácsony van, nem érted, karácsony. Még nem szereztem be semmit és nem rendeztem el semmit, és nem tudom, hogy hol áll a fejem, s erre ideküldtek, hogy ássalak elő benneteket. A kesztyűm is elveszett. Mindenki össze-vissza szaladgál, mint a bolond, és még semmi sincs készen.
Ezzel a hemuli visszatrappolt a lépcsőn és kimászott a tetőablakon.
- Mama, ébredj föl – mondta Múmimanó ijedten. – Azt mondják, valami borzasztó dolog történik. Karácsonynak hívják.
- Mit beszélsz? – dugta elő a mama az orrát.
- Nem nagyon tudom – mondta Múmimanó. – De semmi sincs elrendezve, valami elveszett, és mindenki összevissza szaladgál, mint a bolond. Talán megint árvíz van.
Óvatosan megrázta a Mimólányt és azt súgta neki:
- Ne ijedj meg, szörnyű dolgok történtek.
- Nyugodjatok meg – szólt Múmipapa - Mindenekelőtt nyugodjatok meg.
Azzal odament az órához, hogy fölhúzza, mert az még valamikor októberben megállt.
A múmik követték a hemuli nedves lábnyomait a padlásra, majd kimásztak a múmiház tetejére. Az ég kék volt, mint rendesen, úgyhogy ezúttal nem kellett a tűzokádó hegytől tartani. Viszont a völgy terítve volt fehér vattával, amely befedte a hegyet is, a fákat, a folyót és az egész házat. És hideg volt, hidegebb, mint áprilisban.
- Ezt hívják karácsonynak? – kérdezte az apa meglepetten, mancsába vette a vattát, úgy vizsgálgatta. –Vajon a földből nőtt ez ki – töprengett – vagy az égből jött? Ha egyszerre zuhant le, az elég kellemetlen lehetett.
- De papa, hiszen ez hó! – mondta Múmimanó – Én tudom, hogy hó, és hogy nem egyszerre esik le.
- Igen? De azért mindenesetre kellemetlen.
A hemuli nagynénje vágtatott el mellettük szánkóján egy kis fenyőfával.
- Nocsak, végre fölébredtetek – vetette oda – Ügyeljetek, hogy még a sötétség beállta előtt beszerezzétek a fenyőfát.
- De miért? – kezdte az apa
- Nincs nekem időm magyarázkodni – szólt vissza a néni a válla fölött és elszelelt.
- A sötétség beállta előtt – súgta a Mimólány – Azt mondta, a sötétség beállta előtt. A veszélyes ma este jön…
Úgy látszik, a fenyővel kell védekeznünk – töprengett az apa. – én nem értek semmit.
- Én sem – ismerte be az anya alázatosan.
- De vegyetek sálat és papucsot, amikor azért a fenyőért mentek. Addig én megpróbálok begyújtani a cserépkályhákba.
Az apa elhatározta, hogy a fenyegető szerencsétlenség ellenére sem a saját erdejéből vágja ki a fenyőfát, mert arra nagyon büszke volt. Hanem átmászott Kampszu kerítésén, és kiválasztott ott egy nagy fenyőt, amelyre Kampszunak biztosan nem volt szüksége.
- Talán az ágai közé kell majd bújnunk? – kérdezte Múmimanó
- Nem tudom – mondta apja a fát vágva. – Én ebből az egészből egy szót sem értek.
Már majdnem elérték a folyót, amikor megpillantották Kampszut, aki szatyrokkal és csomagokkal megrakodva sietett feléjük. Arca piros volt, és elkínzott, és hálistennek nem ismert rá a fájára.
- Mindig az a veszekedés meg a tömeg – lamentálta. Ezeknek a neveletlen sünöknek nem lenne szabad megengedni…Mondtam is Miskának, hogy ez szégyen…
- A fenyő – mondta Múnmimanó apja, és reménytelenül utánakapott Kampszu bundagallérjának – Mit kell csinálni a fenyővel?
- A fenyővel – ismételte Kampszu rémülten – a fenyővel? Jaj, de szörnyű! Nem, nem élem túl… hiszen azt még fel kell öltöztetni…. Hogy lesz rá időm…
- A hóba ejtette csomagjait, sapkája az orrára csúszott, és idegességében majdnem elsírta magát. Múmipapa a fejét csóválva újból vállára emelte a fenyőt.
A mama otthon ellapátolta a havat a tornácról, elővette a mentőöveket és az aszpirint, a papa puskáját és meleg takarókat. Sohasem lehet tudni.
Egy kis motyó kuporgott a dívány szélén, és teát ivott. Előzőleg a tornác alatt ült a hóban, és olyan szánnivaló volt, hogy a mama behívta.
- Na, itt a fenyő – mondta Múmimanó apja. – Csak tudnám, mire való. Kampszu azt állítja, hogy föl kell öltöztetni.
- Nincs nekünk olyan nagy ruhánk – szólt az anya aggodalmasan. – Mit akart ezzel mondani?
-Jaj, de gyönyörű! – kiáltott fel a kis motyó. Ugyanakkor ijedtében, hátha valami rosszat mondott, félrenyelte a teát.
- Tudod, hogy mivel kell felöltöztetni a fenyőt? – kérdezte a Mímólány.
A motyó mélyen elpirult és odasúgta:
- Szép díszekkel. A lehető legszebbre. Legalábbis úgy hallottam.
De ettől megint zavarba jött, befogta a szemét, feldöntötte a teáscsészét és eltűnt az ajtórésben.
- Most legyetek egy kicsit csöndben, hogy gondolkodni tudjak – mondta Múmimanó apja. – Ha egyszer a fenyőt a lehető legszebbre kell díszíteni, akkor nemigen használják búvóhelyül. Biztosan azzal engesztelik ki azt a veszélyest. Nekem már kezd világosodni.
Rögtön kivonszolták a fát, és a hóba állították. Aztán tetőtől talpig teleaggatták mindenféle szépséggel, amit csak találtak.
A nyári kert csigaházaival, kagylókkal és Mímólány nyakláncaival díszítették. Leszedték a kristályfüggőket a szalonbeli csillárról, és a fa ágaira aggatták. A csúcsára feltűzték a vörös selyemrózsát, amit Múmimama kapott valamikor Múmimanó apjától. Amit csak ki tudtak találni, minden szép dolgot kihordtak, hogy kiengeszteljék a tél kifürkészhetetlen erőit.
Amikor a fa már kész volt, újból elszánkázott mellettük a hemuli nénikéje. Most ellenkező irányba hajtotta a szánját, s ha lehet, még jobban sietett, mint az előbb.
- Nézd a fenyőnket! – kiáltotta Múmimanó.
- Nagy ég! – csodálkozott a hemuli nénje. – De ti mindig is ilyen furcsák voltatok. Most mennem kell… El kell készítenem az ennivalót, mire megjön a karácsony.
- A karácsony? – ámult el Múmimanó – Hát az eszik is?
A néni meg sem hallotta.
- Hát azt hiszitek, hogy meg lehet úszni a karácsonyt étel-ital nélkül? – mondta türelmetlenül, elrúgta magát, és leszáguldott a lejtőn.
Az anya egész délután sürgölődött, s alkonyatra elkészült a karácsony ennivalója. Tányérkákban a fa köré rakták. Volt ott szörp, aludttej, áfonyás lepény, tojáshab meg mindenféle, amit a múmik szeretnek.
- Vajon nagyon éhes a karácsony? – kérdezte az anya nyugtalanul.
- Aligha éhesebb, mint én – mondta a papa bágyadtan. Takarókba burkolózva ült a hóban és vacogott. De a kis élőlényeknek mindig nagyon-nagyon udvariasan kell viselkedniük a nagy természeti erőkkel szemben.
A völgyben egymás után világosodtak ki az ablakok. Apró fények gyúltak a fenyőfák alatt és a fákon, lobogó lángok hajladoztak a hótakarón. Múmimanó apjára nézett.
- Az lesz a legjobb – bólintott az apa. – A biztonság kedvéért.
Akkor Múmimanó bement és összeszedte az összes gyertyát, amit csak talált. A hóba szúrta őket, a fa köré, és óvatosan gyújtogatta egyiket a másik után, míg csak valódi lánggyűrű nem égett a hótakaró fölött a sötétség és a karácsony kiengesztelésére. Lassacskán a völgy egészen elcsendesedett. Biztosan mindenki hazament, és otthon ülve várta a közelgő veszedelmet. Már csak egyetlen árnyék keringett a fák között – a hemulié.
- Na, - kiáltotta a Múmimanó – most már hamar itt lesz?
- Ne zavarj – fortyant föl a hemuli türelmetlenül egy hosszú listát vizsgálgatva, melyen már majdnem minden név ki volt húzva. Leült egy gyertya mellé és számolni kezdett.
- Papa, mama Kampszu – mormolta – az összes unokatestvér… a legöregebb sün.. a kicsiknek nem kell semmi. Én sem kaptam Nipszutól semmit tavaly. Miska és homszu, a nénikém…. Én ebbe beleőrülök.
- Mi az? – kérdezte a Mimólány íjedten – Mi történt velük?
- Ajándékok – tört ki a hemuli. – Minden évben egyre több ajándék!
Remegő kézzel nagy keresztet húzott a listájára, és tovább tántorgott.
- Várj! – kiáltotta Múmimanó. – Magyarázd meg! És a kesztyűd is….
De a hemuli eltűnt a sötétben, mint mindenki, akik lótottak-futottak, és majd belebolondultak abba, hogy jön a karácsony.
A múmicsalád pedig csendben bement a házba, hogy ajándékot keressen. A papa elővette a legjobb csukázó úszóját, amit nagyon szép dobozban tartott. A fedelére ráírta „Karácsonynak” és az udvaron a hóra helyezte. A múmilány levette a karkötőjét, és miközben selyempapírba csomagolta, sóhajtott egy picikét.
A mama kihúzta legtitkosabb fiókját, és elővett egy könyvet, amelyben színes képek voltak. Ez volt az egyetlen képeskönyv a völgyben.
Múmimanó csomagja olyan különleges és titokzatos volt,hogy senki sem nézhette meg. Még később, tavasszal sem árulta el, hogy mit ajándékozott.
Aztán mindnyájan leültek a hóba, és várták a szerencsétlenséget.
Az idő múlt, de semmi sem történt.
Csak a kis motyó, aki teát ivott náluk, bújt elő a farakás mögül. Magával hozta összes rokonát és rokonai barátait. Mindannyian vacogtak, egyformán szürkék és szánalmasak voltak.
- Kellemes karácsonyt – súgta a motyó szégyenlősen.
- Te vagy az első, aki szerint a karácsony kellemes – mondta Múmipapa. – Egyáltalán nem félsz, hogy mi történik, ha megjön?
- De hiszen már itt van – motyogta a motyó és rokonaival együtt leült a hóba. – Nézhetjük? Csodálatosan szép fenyőtök van
- És mennyi étel – szólt az egyik ábrándosan.
- És igaz ajándékok – mondta egy másik rokon.
- Egész életemben arról álmodoztam, hogy mindezt megláthatom egyszer – fejezte be egy sóhajtással a motyó.
Csend lett. A gyertyák mozdulatlan lánggal égtek a békés éjszakában. A motyó és rokonai hallgattak. Csodálatuk, vágyódásuk szinte megfogható volt, egyre erősebben és erősebben érződött, míg végül Múmimama közelebb húzódott Múmipapához, és odasúgta neki:
- Ugye, szerinted is?
- Igen, de ha… - emlékeztette Múmipapa.
- Mindenesetre – mondta Múmimanó – ha a karácsony megharagszik, bemenekülhetünk a tornácra.
Aztán a motyóhoz fordult, és így szólt:
- Parancsoljatok, minden a tiétek.
A motyó alig mert hinni a fülének. Óvatos léptekkel a fenyő felé indult, nyomában rokonainak és barátainak egész sora, bajszuk reszketett az áhítattól. Még sosem volt saját karácsonyuk.
- Legjobb, ha mi most eltűnünk – szólt Múmimanó apja nyugtalanul. Kapkodták is fürgén a mancsaikat, és a tornácon elbújtak az asztal alá.
Semmi sem történt.
Kis idő múlva előóvakodtak és kinéztek az ablakon. A kis motyók kint üldögéltek, ettek, ittak és a csomagokat bontogatták. Még sohasem érezték magukat ilyen jól. Végül fölmásztak a fenyőre, és az égő gyertyákat az ágaira erősítették.
- De a csúcsán egy nagy csillagnak kellene lennie – vélte a motyó bácsikája.
- Azt hiszed? – kérdezte a motyó, és elgondolkodva nézte Múmimama vörös selyemrózsáját. – Talán nem is olyan nagy a különbség. A jószándék a fő.
- Csillagot is kellett volna szereznünk – súgta Múmimanó anyja. – De hisz az lehetetlen!
Az égre néztek, mely messzire volt, és sötét, és telistele csillagokkal. Ezerszer több csillag volt, mint nyáron, s a legnagyobb éppen az ő fenyőjük fölött ragyogott.
- Én most egy kicsit álmos vagyok – mondta Múmimanó anyja. És nem bírok már azon gondolkodni, hogy miről is van szó. De úgy látszik, baj nélkül fog lezajlani.
- Semmi esetre sem félek többé a karácsonytól – jelentette ki Múmimanó. Hemuli, Kampszu meg a nénikéjük az egész dolgot valahogy félreértették.
Aztán a hemuli sárga kesztyűjét a tornác mellvédjére tették, hogy könnyen észrevegye, és bementek lefeküdni, hogy folytassák álmukat, míg meg nem érkezik a tavasz.

Hó nélkül - de várakozásban

Túrmezei Erzsébet: Ádventi éjszaka

Fehér takaró,
ezüst fénytartó,
valót eltakaró.
Mintha nem volna más,
csak ez a ragyogás:
titokzatos, csodás.
Nincsen se hang, se zaj,
nincsen se seb, se baj,
se sóhajtás, se jaj...
Se bűn, se szenny, se sár,
se szín, se könny, se kár,
csak hó és holdsugár.
Hiszen így volna jó.
De nem ez a való.
Csal a fénytakaró.
Alatta szenvedés,
szenny, sár, ... elfödni és
elrejteni kevés
a hó és holdsugár.

De Valakire vár
a holdfényes határ.
S ez az adventi, mély,
havas és holdas éj,
titkot tud: Jön! ... Ne félj!

Ó, jöjj, ó, jöjj...

Ó, jöjj, ó, jöjj, Naptámadat,

És hozd vigasztalásodat,

Üzd el a sötét éj ködét,

És vesd el minden félelmét!

A várakozás szentsége

Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént.
Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három - múlt, jelen és jövő - látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk.
A minőség ideje időtlen. Amikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől.
Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódáról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek - megszületvén Betlehemben - maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyódhatunk: ami megtörtént és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.
Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valóban mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosan úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.
(Pilinszky János írása, Új Ember, 1975. december 14.)

Én is szeretném, ha életben maradna a Csodaceruza folyóirat!

Nem tudom, hogy valóban ez a legjobb megoldás-e egy igényes gyermeklap fenntartásához. Nem tudom, lesz-e 4000 ember, akinek ez fontos, és tesz is érte. Nem tudom, mi lesz utána...
De azt tudom, hogy a Csodaceruza olyan érték, amelyet védeni kell.
Kattintsanak csak a honlapjukra!

Tisztelem, becsülöm az akarásukat, az eredményeiket ezért teszem itt is közzé felhívásukat:

Facebookon és internetes oldalán vár segítséget a Csodaceruza gyermekirodalmi folyóirat. A lap idén ünnepelné a 10 éves születésnapját, de egyelőre nincs oka ünnepelni. A Csodaceruza működtetése, megjelentetése anyagi akadályokba ütközik, pedig olyan célt tűzött ki maga elé, amelyre nincs más példa: az olvasás megszerettetése a gyermekek körében igényes szövegeken és művészi illusztrációkon keresztül.

A Csodaceruza folyóirat 10 éves fennállása óta több díjat is kapott: elnyerte az Animus Kiadó Aranyalma-díját, idén pedig az IBBY Év gyermekkönyve díját.

A szerkesztőség nem szívesen adja fel a céljait: már csak azért sem, mert az olvasás megszerettetése ügyében még bőven van tennivaló, ráadásul köztudott, hogy a folyóirat-palettán számtalan irodalmi lap működik, gyermekirodalmi lap alig.

A szerkesztőség internetes oldalt is működtet, látogatóinak száma naponta meghaladja a háromezret. Bár egyre többen már csak az interneten olvasnak, a viszonylag kis költségvetésből készülő lapszámokat mégis nyomdai úton szeretné előállítani a kiadó. Sajnálatos tapasztalat, hogy a gyermekek számára a lappiacon nincs elegendő minőségi folyóirat, pedig az olvasás megszerettetésének egyik fontos eszköze lehetne.

A lap 400 x 4000 = 1 600 000 kampányával 4000 olyan személyhez szeretne eljutni, akik tudnak 400 forintot áldozni erre a célra a jelenlegi nehéz körülmények között is.

A kiadó szeretné a hírt eljuttatni minél több érintetthez, ezért arra kér minden jó szándékú olvasót, továbbítsa a felhívást.

FELHÍVÁS!

400 Ft x 4000 = 1 600 000 Ft

Segíts eljuttatni felhívásunkat 4000 segíteni tudó személyhez, így egyenként mindenkitől 400 forint is elég lenne a nyomdaköltséghez!

A Csodaceruza 10 évvel ezelőtt jött létre, azzal a céllal, hogy segítse a szülőket a gyermekkönyvek kiválasztásában, valamint hogy felhívja a figyelmet a minőségi gyermekkönyvekre!

A Csodaceruza folyóirat szerkesztői fontosnak tartják, hogy a gyerekek jó könyveket olvassanak!

Ha egyetértesz céljainkkal, segítsd 400 forinttal a lapot!

Gyűjtést szervezünk, hogy a soron következő 2011-es lapszámok (4 szám) megjelenhessenek!

Bankszámlaszámunk:
Csodaceruza 10102086-44002800-00000002

IBAN number: HU51-10102086-44002800-00000002
SWIFT code: BUDAHUHB

Kérlek, juttasd el a felhívást másokhoz is!
Egy lapszám nyomdaköltsége: 400 000 Ft

Info: csodaceruza@gmail.com, www.csodaceruza.hu

Vendég-oldal Heinrichs Esztertől

"CSAK A MŰVIRÁGOK NEM HERVADNAK EL, DE ŐK NEM IS ÉLNEK!" ( DE MELLO)

Gyönyörű ilyenkor november elsején a temető. A gyertyafények, a fenyőkoszorúk és a családi találkozások engem egy kicsit mindig karácsonyra emlékeztetnek.

Ezekben a napokban azonban nemcsak a kivilágított és hirtelen élettel megtelt temető idézi a karácsonyt, hanem a kereskedelmi statisztikák is. Hatalmas pénzeket költünk élő- és művirágokra, koszorúkra vagy gyertyákra, amikkel mintha kicsi kertecskéket akarnánk varázsolni szeretteink sírjára.

Nem tudom, hogy árvácskaültetés, gyertyagyújtás vagy koszorúkötés közben belegondoltak-e már abba, hogy azért is szépítgetjük szeretteink sírját, mert a virágok az életet hirdetik. Igen, az életet, hiszen Istennek ezek a legszebb és legtörékenyebb teremtményei arról is beszélnek, hogy vannak még élők, akik emlékeznek az elhunytra. És arról, hogy még egy könnyekkel itatott síron is nyílhatnak virágok.

Gyönyörűen ír a virágokról a jezsuita szerzetes, Anthony de Mello: "Ami egyszer él, annak meg kell halnia. Nézzétek a virágokat: csak a művirágok nem hervadnak el. De ők nem is élnek!"

Vannak azonban időszakok az életben, mikor a virágok és a koszorúk inkább a mulandóságot juttatják eszünkbe. Amikor valakitől örökre búcsút veszünk, amikor valaki nagyon-nagyon hiányzik, akkor érzéseink szerint sokkal jobb lenne, ha a múló élet inkább egy múlhatatlannak tűnő művirághoz hasonlíthatna, hiszen azok összehasonlíthatatlnaul tovább virulnak kerti barátaiknál. Ők azonban nem élnek, és soha nem is fognak életre kelni, ellenben a kertek virágaival, amiknek a magjaiból új élet sarjad tavasszal.

A mi életünk is olyan törékeny, mint a virágoké, de ebbe nem kell belenyugodnunk, mert Jézus Krisztus éppen törékenységünk és mulandóságunk miatt jött el jött el a világba. A mi kicsiny világunkba is: Ágfalvára, Bánfalvára, Bécsbe és Budapestre. Azért jött, hogy törékeny életünket megerősítse. Talán nem úgy, ahogy várnánk. Nem úgy, hogy többé minden rendben lesz körülöttünk és a szomorúságot, mint érzést elfelejthetjük. Nem. A Biblia ennél sokkal többet ígér: a halott test "elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban." (1Kor. 15,42)

Pál apostol az emberlétet a múlékony és romlandó virágokhoz hasonlítja: elvettetik romlandóságban, írja.

Tudjuk sajnos jól, hogy az emberi test: romlandó, beteges, törékeny. A Szentírás azonban azt ígéri, hogy nem marad ez mindig így, mert "feltámasztatik majd romolhatatlanságban".

Adjon nekünk az Úristen elég erőt romlandóságunk és mulandóságunk terhének viseléséhez, és adjon reménységet is: - a test feltámadásának romolhatatlanságára, a csupa-csupa nagy betűvel írandó ÖRÖK ÉLETRE.

"Ami egyszer él, annak meg kell halnia. Nézzétek a virágokat: csak a művirágok nem hervadnak el. De ők nem is élnek!" Főleg nem örökké...

Milyen jó is lenne, ha minden virágszál a gyönyörűen feldíszített és szinte karácsonyi fényárban úszó sírokon az örök életet juttatná eszünkbe! Ámen.

Heinrichs Eszter

Ágfalva és Sopronbánfalva, 2011. november 1.

REFORMÁCIÓ ÜNNEPE

Erős vár a mi Istenünk....

József Attila fordításában

Erős vár a mi Istenünk,

Kemény vasunk és vértünk.

Inségben együtt van velünk,

Megvált és harcol értünk.

Kél az ősi rossz,

Bajvető gonosz,

Csel vad fegyvere,

Erőszak ővele,

A földön ő az első.

Önnön erőnk csak délibáb

És bizony esnénk esten.

De harcba küldte Egy Fiát

Értünk maga az Isten.

Kérded-é, ki az?

Jézus, az igaz.

Sok had, Egy a fő,

Nincs Isten más csak Ő,

Krisztus a Győzedelmes.

S ha földön ördög nyüzsgene

És elnyelni akarna,

Meg nem riadnánk – ellene

Győz hitünk diadalma.

A világi úr

Tombolhat vadul,

Semmit sem tehet,

Ő megítéltetett.

Megrendül egy szavunkra.

Él, áll az ige igazul,

Akárki vesse-hányja.

Táborainkra száll az Úr

Szent Lelke, adománya.

Jóhír, nő, család,

Jószág, test, világ

Veszhet, vihetik

Veszendő kincseik', –

Miénk marad az ország.

S ahogyan a ma Gryllus Dániel és Vilmos énekli:

"MERT NEM A FÉLELEMNEK LELKÉT ADTA NEKÜNK AZ ISTEN"(2TIM 1,7) - Luther-ünnepségek a Soproni Evangélikus Egyházközségben

A REFORMÁCIÓ ünnepi programját a következő levél kíséretében kaptam:

"Úgy készülünk a reformáció ünnepére, hogy túllépjünk a megszokáson, és megmutassuk városunknak, hogy büszkék vagyunk a múltunkra, és elkötelezettek vagyunk közösségünk jövője iránt. Reméljük, hogy a nyitottabb és mozgalmasabb ünnepléssel hagyományt teremtünk, és egyúttal felkészítjük magunkat a reformáció 500. évfordulójának nagyobb szabású rendezvényeire is."

Íme, a részletes program:

2011. október 29. szombat

10 óra: a Nyugdíjasotthon haranglábának felszentelése. Igét hirdet Szemerei János püspök

15 óra: hálaadás a felújított balfi evangélikus templomért és a gyülekezeti teremért Balfon. Igét hirdet Szemerei János püspök

2011. október 30. vasárnap

8 és 10 órakor magyar,

9 órakor német istentisztelet a templomban.

2011. október 31-én, reformáció napján

gyülekezeti nap 10-12,30 óráig:

10 óra: közös áhítat

10,45 kiscsoportos programok:

Gyermekeknek barkácsolás, a fiataloknak játékos vetélkedő.

Felnőtteknek csoportbeszélgetések- választás szerint: Félelmeink: segítség, mi lesz…

1. csoport: … a gyermekeimmel? Beszélgetés a gyermeknevelésről.

2. csoport:… a pénztárcámmal? Beszélgetés a gazdaságról - keresztyén szemmel.

3. csoport: … a környezettel? Beszélgetés a teremtésvédelemről.

4. csoport: … az életemmel? Beszélgetés életről, halálról és reménységről.

5. lesz német nyelvű beszélgető csoport is

Közben kávé, üdítő, pogácsa és sütemény az előtérben

12 órakor záró imádság

454 perces imaalkalom a 454 éves Berzsenyiben

Az idén 454 éves soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus Líceum 20 éve újra evangélikus fenntartását ünnepli.Ebből az alkalomból 454 perces imaalkalomra hív mindenkit.
Az alkalom címe: "Jézus és as imádság", amelyen egyszerre lehet hálát adni mindazért, amivel gazdagodtunk, és segítséget kérni mindennapjainkhoz, életünk céljaihoz.
Az alkalom az iskola dísztermében (Széchenyi tér 11.) 2011. október 27-én 13:30 és 21 óra között kerül megrendezésre.

Mesterházy Balázs iskolalelkész a részletekbe is beavatott:

Négy évvel ezelőtt csináltunk már hasonlót a Líceumban, erről egy beszámoló az akkori Evangélikus Életből: http://www.evelet.hu/archivum/2007/44/053

• Az egész alkalom egy csodálatos lehetőség arra, hogy rámutassunk: az Úristennek való hálaadás és Tőle való kérés, ill. a Jézustól való tanulás nem templomhoz kötődő szakrális alkalom, hanem mindennapi életünk része, sőt megtartó ereje.
• Ezért szeretnénk az egész alkalmat kötetlenül tartani, minden kényszer nélkül, tényleg az jöjjön a Líceum dísztermébe, akinek kedve van, annyit töltsön ott, amennyit jól esik – ez lehet a 10 perctől a 7 óráig természetesen bármennyi.
• A teremben folyamatosan megy zene, akár halkan CD-ről, akár bizonyos félórákban diákjaink gitároznak, orgonálnak, ill. zongoráznak. Ez utóbbiaknál természetesen közös éneklésre is be lehet kapcsolódni.
• Minden félóra egy párperces állandó liturgiával fog kezdődni, talán az eközben való mozgást érdemes elkerülni.
• A díszterem szerintem egész jól – amolyan „Tamás misésen” – lesz berendezve, 5 sarokra, különböző helyszínre gondoltunk:
• Egyik sarokban nejlonon homok, ill. gyertyák – ezeket lehet meggyújtani, és egy kereszt tövébe letenni.
• Egy másik sarokban lesz egy kis asztal, néhány szék, ill. egy paraván, amely imafalként funkcionál. Az asztalon Biblia, verseskötetek, meditációs irodalom, ill. papír, íróeszköz, gombostű. Itt lehet imádságokat írni, és ezeket feltűzni az imafalra. Amennyiben a leírt imák nem a falra kerülnek, hanem egy kosárba, akkor a következő félóra elején felolvasásra kerülnek.
• Egy harmadik sarokban kényelmes szőnyeg/párnák a földön egy Taizé-keresztes „minioltár” előtt, itt is lehet csendben imádkozni, pl. az imafalról levett írásokból.
• Egy negyedik sarokban pedig kb. 15 szék lesz körben, ahol hangosan is lehet imádkozni, amennyiben valaki nem szeretne saját szavaival, akkor az imafalról levett írások itt is segíthetnek. A lényeg, hogy senki ne érezzen semmit kényszernek, legyen jó bejönni és ott lenni. Természetesen ez függ az éppen jelenlévőktől is, hogy most csendes imádságot vagy hangosabb közös éneklést választunk, ebben mindenképpen rugalmasak leszünk.
• Ezen kívül lesz egy asztal, ahol rajzolni lehet: Miben kérném Jézus útmutatását? címmel…, ill. lesz egy sarok, talán az orgona mögött, ahol lelkészekkel lehet beszélgetni, akár gyónni is.
• A kivetítőn mindig lehet látni, hogy melyik újszövetségi igeszakasz az imádság félórájának fókusza, ill. az énekszövegeket, különböző illusztrációkat is igyekszünk itt megjeleníteni.

Isten áldja meg a reformáció hónapjában a megújulásra irányuló készülődésünket!

Hogyan kell harangot önteni?

„Harangot csak egyféleképpen lehet önteni. Csak úgy, ahogy Borisz, dehogy Borisz – Boriszka teszi az Andrej Rubljovban.

A harangöntéshez nem akármilyen anyag kell. Az ilyen anyagért a világ végére is el kell menni, az ilyen anyagot rettentő türelemmel kell fölkutatni, s közben tilos arra gondolni, hogy az embert le is fejezhetik, ha nem készül el időben.

Mivelhogy a harangöntést nem szabad elsietni.

A harangöntésnek vannak kritikus pillanatai. Akik ilyenkor kételkednek és leállnak, azokkal nem szabad vitatkozni, azokat kényszeríteni kell, hogy folytassák a munkát. De a jó harangöntő szenved ettől a kényszerű erőszaktól.

Ha harangöntés közben az ember lángra lobban, akkor teljes nyugalommal, mellékesen és majdnem félvállról szóljon a mellette állónak, hogy oltsa el.

A harangöntést csak az vezetheti, aki ért hozzá, az sem baj, ha fiatalkorú.

Harangot komolyan kell önteni, hiszen nem közönséges használatra szolgál, hanem az lesz a dolga, hogy közös gyakorlatra szólítsa az embereket.

Harangot nem lehet önteni apáink tapasztalata nélkül, de az öröklött tudás nem elég hozzá.

Ha a harang megkondul, és mindenki ujjong, akkor az, aki öntötte, lehetőleg az emberek szemétől távol zokogjon, amiért nem tökéletes a hangja, mivelhogy nincs tökéletes harang.

Aki nincs megelégedve a haranggal, amit öntött, csak pillanatnyi elkeseredésében vádolhatja őseit, amiért nem adták át titkukat. Az átok úgysem segít.

Ehelyett jobb, ha útra kél, hogy még kiválóbb anyagot találjon hozzá, és tökéletes harangot öntsön.

Harangot akkor is ugyanúgy kell önteni, ha a megbízatás akkora – s olyannyira újfajta öntvény elkészítésére szól –, amelynek megalkotásához nem elég egy emberélet. Harangot tehát akkor is Borisz-módra: türelmes szenvedéllyel kell önteni, ha tudja az ember, hogy sohasem fogja meghallani a kondulását. Hiszen úgysem saját használatára önti.”

Ancsel Éva

Összeharangozás

"Az élőket szólítom,
a holtakat siratom,
a villámokat elűzöm."

A soproni evangélikus templom harangjai:

Hősök harangja:

3441 kg-os, nevét dunántúli szokás szerint, a palástján megörökített I. világháborús soproni evangélikus áldozatok után kapta (214 név). Alsó átmérője 181,5 cm. Hangja B. A békéscsabai után Magyarország második legnagyobb evangélikus harangja. 1926-ban öntötte a Seltenhofer Frigyes fiai harangöntő gyár. Felirata háromnyelvű. Az évenkénti bontásba rendezett névsor fölött körbe: HŐSÖK HARANGJA 1914-1918. HELDENGLOCKE. VIVOS VOCO. MORTUOS PLANGO. A kereszt-díszítmény alatt: PER CRUCEM AD LUCEM (a kereszten át a fényhez). A feliratok alatt: EIN FESTE BURG IST UNSER GOTT. ERŐS VÁR A MI ISTENÜNK.

Békeharang:

1750 kg-os, 147 cm alsó átmérőjű, Cisz hangú. A nagyharanggal azonos származású, 5001-es gyári számú. Gazdag díszítéssel van ellátva. Palástján Luther Márton arcát láthatjuk, alatta csak magyarul felirat: HA ISTEN VELÜNK KICSODA ELLENÜNK (RÓM . 8. 31.), vele átellenben kereszt, alatta latinul: IN CRUCE PAX. Ettől 90 fokra: BÉKEHARANG. HISZEK EGY ISTENBEN, HISZEK EGY HAZÁBAN, HISZEK EGY ISTENTI ÖRÖK IGAZSÁGBAN, HISZEK MAGYARORSZÁG FELTÁMADÁSÁBAN, ÁMEN. Vele átellenben németül az ige: "Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!" Jn.14,27.

Hűségharang:

980 kg-os, 123 cm alsó átmérőjű, E hangú. Az I. világháború harangrekvirálását csak ez élte túl. Amikor 1921-ben kihirdették, hogy a népszavazás szerint Sopron magyar föld kíván maradni, ez a harang zengte hosszasan az örömöt. Innen ered a neve. Seltenhofer Frigyes Fiai öntötték 1863-ban.

- Miatyánk-harang:

500 kg-os, 95 cm alsó átmérőjű, Gisz hangú. Neve onnan ered, hogy ez szokott megszólalni az istentiszteleteken a Miatyánk imádkozása közben. A II. világháborúban elrekvirálták, amikor a háború után az újjáöntésre került a sor, a Seltenhofer-gyár már nem működött, így Szlezák László öntötte újjá 1948-ban Budapesten. Palástján a Luther-rózsa alatt felirat: "IMÁDKOZZÁL ÉS DOLGOZZÁL!" Felirata: "A FORSTER GUSZTÁV ÉS FELESÉGE, FRÜHWIRT PAULA ÁLTAL ADOMÁNYOZOTT ÉS A HÁBORÚBAN IGÉNYBE VETT HARANG PÓTLÁSÁRA ÚJRAÖNTETETT 1948-BAN".

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁNI 14. VASÁRNAP

Ezért hozzád imádkozzék minden hívő, amíg megtalálhat. Ha nagy vizek áradnak is, nem érik el őt.Te vagy az oltalmam, megóvsz a bajtól, körülveszel a szabadulás örömével. Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem. Zsolt 32, 6-8

"Igénk magyar fordításából ugyan nem derül ki, de az eredeti héber kifejezés az oltalom szóra, amit a zsoltáríró Dávid király használ, igazándiból az alapjelentése szerint takarót jelent. "Te vagy az én oltalmam – Te vagy az én takaróm". Az édesanya bepólyázza és betakargatja gyermekét, most hogy már hűsül az idő, és megérkeztek az első őszi viharok. A kisunoka aranyosan tesz egy takarót nagymamájára, aki elszunnyad a karosszékében sál-kötögetés közben. A leszakadó esőben az egyik ember átkarolva, maga mellé engedve helyet szorít esernyője alatt a másiknak. Ha a kimerültségtől elalszik valaki, szerettei betakargatják őt egy pléddel. Ha valaki betegen, gyengén, öregen fekszik egy kórházi ágyon, a nővérek takarókat hoznak, hogy melegen tartsák. Lehet, hogy néha már fel sem tűnnek ezek a takarók, amikkel másokon segíthetünk. Lehet, hogy néha már fel sem tűnnek ezek az alkalmak, amikor másoktól együttérzést tapasztalunk az egyedüllét óráiban. Amikor talán még azt is érezzük, hogy Isten sem törődik velünk. Nos, a Szentírásban viszont az áll, hogy Ő a fogantatásunk pillanatától az utolsó szívdobbanásunkig gondoskodással, kegyelemmel, melegséggel és szeretettel vesz körül, és védőszárnyaival betakargat bennünket."

Gabnai Sándor