A várakozás szentsége

Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént.
Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három - múlt, jelen és jövő - látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk.
A minőség ideje időtlen. Amikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől.
Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódáról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek - megszületvén Betlehemben - maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyódhatunk: ami megtörtént és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.
Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valóban mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosan úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.
(Pilinszky János írása, Új Ember, 1975. december 14.)

Én is szeretném, ha életben maradna a Csodaceruza folyóirat!

Nem tudom, hogy valóban ez a legjobb megoldás-e egy igényes gyermeklap fenntartásához. Nem tudom, lesz-e 4000 ember, akinek ez fontos, és tesz is érte. Nem tudom, mi lesz utána...
De azt tudom, hogy a Csodaceruza olyan érték, amelyet védeni kell.
Kattintsanak csak a honlapjukra!

Tisztelem, becsülöm az akarásukat, az eredményeiket ezért teszem itt is közzé felhívásukat:

Facebookon és internetes oldalán vár segítséget a Csodaceruza gyermekirodalmi folyóirat. A lap idén ünnepelné a 10 éves születésnapját, de egyelőre nincs oka ünnepelni. A Csodaceruza működtetése, megjelentetése anyagi akadályokba ütközik, pedig olyan célt tűzött ki maga elé, amelyre nincs más példa: az olvasás megszerettetése a gyermekek körében igényes szövegeken és művészi illusztrációkon keresztül.

A Csodaceruza folyóirat 10 éves fennállása óta több díjat is kapott: elnyerte az Animus Kiadó Aranyalma-díját, idén pedig az IBBY Év gyermekkönyve díját.

A szerkesztőség nem szívesen adja fel a céljait: már csak azért sem, mert az olvasás megszerettetése ügyében még bőven van tennivaló, ráadásul köztudott, hogy a folyóirat-palettán számtalan irodalmi lap működik, gyermekirodalmi lap alig.

A szerkesztőség internetes oldalt is működtet, látogatóinak száma naponta meghaladja a háromezret. Bár egyre többen már csak az interneten olvasnak, a viszonylag kis költségvetésből készülő lapszámokat mégis nyomdai úton szeretné előállítani a kiadó. Sajnálatos tapasztalat, hogy a gyermekek számára a lappiacon nincs elegendő minőségi folyóirat, pedig az olvasás megszerettetésének egyik fontos eszköze lehetne.

A lap 400 x 4000 = 1 600 000 kampányával 4000 olyan személyhez szeretne eljutni, akik tudnak 400 forintot áldozni erre a célra a jelenlegi nehéz körülmények között is.

A kiadó szeretné a hírt eljuttatni minél több érintetthez, ezért arra kér minden jó szándékú olvasót, továbbítsa a felhívást.

FELHÍVÁS!

400 Ft x 4000 = 1 600 000 Ft

Segíts eljuttatni felhívásunkat 4000 segíteni tudó személyhez, így egyenként mindenkitől 400 forint is elég lenne a nyomdaköltséghez!

A Csodaceruza 10 évvel ezelőtt jött létre, azzal a céllal, hogy segítse a szülőket a gyermekkönyvek kiválasztásában, valamint hogy felhívja a figyelmet a minőségi gyermekkönyvekre!

A Csodaceruza folyóirat szerkesztői fontosnak tartják, hogy a gyerekek jó könyveket olvassanak!

Ha egyetértesz céljainkkal, segítsd 400 forinttal a lapot!

Gyűjtést szervezünk, hogy a soron következő 2011-es lapszámok (4 szám) megjelenhessenek!

Bankszámlaszámunk:
Csodaceruza 10102086-44002800-00000002

IBAN number: HU51-10102086-44002800-00000002
SWIFT code: BUDAHUHB

Kérlek, juttasd el a felhívást másokhoz is!
Egy lapszám nyomdaköltsége: 400 000 Ft

Info: csodaceruza@gmail.com, www.csodaceruza.hu

Vendég-oldal Heinrichs Esztertől

"CSAK A MŰVIRÁGOK NEM HERVADNAK EL, DE ŐK NEM IS ÉLNEK!" ( DE MELLO)

Gyönyörű ilyenkor november elsején a temető. A gyertyafények, a fenyőkoszorúk és a családi találkozások engem egy kicsit mindig karácsonyra emlékeztetnek.

Ezekben a napokban azonban nemcsak a kivilágított és hirtelen élettel megtelt temető idézi a karácsonyt, hanem a kereskedelmi statisztikák is. Hatalmas pénzeket költünk élő- és művirágokra, koszorúkra vagy gyertyákra, amikkel mintha kicsi kertecskéket akarnánk varázsolni szeretteink sírjára.

Nem tudom, hogy árvácskaültetés, gyertyagyújtás vagy koszorúkötés közben belegondoltak-e már abba, hogy azért is szépítgetjük szeretteink sírját, mert a virágok az életet hirdetik. Igen, az életet, hiszen Istennek ezek a legszebb és legtörékenyebb teremtményei arról is beszélnek, hogy vannak még élők, akik emlékeznek az elhunytra. És arról, hogy még egy könnyekkel itatott síron is nyílhatnak virágok.

Gyönyörűen ír a virágokról a jezsuita szerzetes, Anthony de Mello: "Ami egyszer él, annak meg kell halnia. Nézzétek a virágokat: csak a művirágok nem hervadnak el. De ők nem is élnek!"

Vannak azonban időszakok az életben, mikor a virágok és a koszorúk inkább a mulandóságot juttatják eszünkbe. Amikor valakitől örökre búcsút veszünk, amikor valaki nagyon-nagyon hiányzik, akkor érzéseink szerint sokkal jobb lenne, ha a múló élet inkább egy múlhatatlannak tűnő művirághoz hasonlíthatna, hiszen azok összehasonlíthatatlnaul tovább virulnak kerti barátaiknál. Ők azonban nem élnek, és soha nem is fognak életre kelni, ellenben a kertek virágaival, amiknek a magjaiból új élet sarjad tavasszal.

A mi életünk is olyan törékeny, mint a virágoké, de ebbe nem kell belenyugodnunk, mert Jézus Krisztus éppen törékenységünk és mulandóságunk miatt jött el jött el a világba. A mi kicsiny világunkba is: Ágfalvára, Bánfalvára, Bécsbe és Budapestre. Azért jött, hogy törékeny életünket megerősítse. Talán nem úgy, ahogy várnánk. Nem úgy, hogy többé minden rendben lesz körülöttünk és a szomorúságot, mint érzést elfelejthetjük. Nem. A Biblia ennél sokkal többet ígér: a halott test "elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban." (1Kor. 15,42)

Pál apostol az emberlétet a múlékony és romlandó virágokhoz hasonlítja: elvettetik romlandóságban, írja.

Tudjuk sajnos jól, hogy az emberi test: romlandó, beteges, törékeny. A Szentírás azonban azt ígéri, hogy nem marad ez mindig így, mert "feltámasztatik majd romolhatatlanságban".

Adjon nekünk az Úristen elég erőt romlandóságunk és mulandóságunk terhének viseléséhez, és adjon reménységet is: - a test feltámadásának romolhatatlanságára, a csupa-csupa nagy betűvel írandó ÖRÖK ÉLETRE.

"Ami egyszer él, annak meg kell halnia. Nézzétek a virágokat: csak a művirágok nem hervadnak el. De ők nem is élnek!" Főleg nem örökké...

Milyen jó is lenne, ha minden virágszál a gyönyörűen feldíszített és szinte karácsonyi fényárban úszó sírokon az örök életet juttatná eszünkbe! Ámen.

Heinrichs Eszter

Ágfalva és Sopronbánfalva, 2011. november 1.