...S az egyik katona azt mondja a sírnál: "Fázom.
Nem, mintha hidegebb volna az éjszaka,
nem hidegebb, mint tegnap, tegnapelőtt,
s nem a bőröm fázik, nem a bőrömön érzem
a fázást,
Valami bennem fázik. A csontomban.
Azon is túl.
Én fázom. Az az én, aki túl van a csonton, a húson,
a lényeg, a lélek, mit tudom én,
nem vagyok filozófus,
csak annyit tudok, hogy fázom."
"És éjszakáról éjszakára jobban.
Nem értem, mire jó ez: őrizni egy halottat,
aki meghalt annak rendje-módja szerint; sose láttam jobban
meghalni még valakit, pedig láttam már életemben
egynéhány keresztrefeszítést, fölnégyelést, nyakazást.
Nem is való ez, római katonának
strázsálni a zsidók halottjait,
s ráadásul ilyen komisz hidegben."
"Bár voltaképpen nincsen is hideg
s nem mondhatnám, hogy ne volna terhemre köpenyegem,
néha szinte megizzadok. És mégis didergek belül.
Sose hittem, hogy belül is vannak fogaink,
hallom, ahogy összekoccannak, s nem tudom, hol;
az ember megbolondul itt ebben az elátkozott Judeában."
"Ne tartsatok eszeveszettnek, de úgy fázom, hogy azt hiszem, sírboltban vagyok.
Ismeritek a hegybevájt vagy földbevájt sírboltokat s rajtuk azt a kis ablakot,
bár ablaknak nevezni túlzás egy ilyen hitvány szelelőlukat;
egyszóval néha megpróbál benézni rajta át az ember,
forró nyáron, Egyiptomban vagy Júdeában, ahol nem égetik a holtakat,
mert nagy a Birodalom, minden földre és szokásra kiterjed,
(bár magunk közt legyen, most szívesebben ülnék otthon tűzhelyeimnél),
egyszóval nyár van, megpróbálsz az ablakon benézni,
s váratlanul arcodba csap a nyirkos hűvösség, a földalatti doh,
mintha csak a Halál lehelne arcon;
hát így vagyok, és holtan fekszem önmagamban és önmagamba nézek
s arcon lehellem önmagam saját halálom nyirkos hidegével."
"No, adjatok egy kortyot innom, mielőtt megfagyok."
"Bár mondom, nem kívül fázom. Vagy együtt fázom a világgal?"
Mert mintha fáznék az egész világ. Valami hiányzik belőle.
Mondjuk, mintha az emberből hiányzana a szíve.
S amellett nem tudom, mi ez a zúgás,
mintha madarak szállnának a magasban,
vagy talán lent a föld alatt, ebben nem vagyok bizonyos,
mert egy kicsit összekeveredett, nekem legalább úgy tűnik föl,
a magasság s a mélység,
de ez a nagy szárnysuhogás, szavamra, azt hinném, kísértetek,
ha hinnék a kísértetekben."
"Négy évvel ezelőtt az Ister mellett álltam őrt egy téli éjszakán,
hullott a hó;
szavamra mondom, ott se volt ilyen vacogtató hideg.
Cudar egy ország ez a Júdea.
No de mindegy. Adjátok azt a kulacsot.
*
Ezen az éjszakán
nem aludt se Annás, se Pilátus, se Kaifás,
se Simon, a cirenei, ez egyre feltört vállát borogatta,
nem aludt Barabás sem, a néptelen utcákon kóborolt, minden kaput bezártak,
a kutyák nem mertek ugatni, szűkölve bújta a palánk mögé,
"feszítsetek meg engem is" - mormolta, zörgetett a kapukon, tivábbment,
odabent fölsírt a gyerek, s anyja rémülten tömte be a száját,
s Barabás zörgetett Kaifás kapuján és Annás kapuján és átkozódott, hogy becsapták,
"mit tudtam én" - dünnyögte - "ó, mit tudtam én!" - s fölordított:"Feszítsetek meg engem is!"
Pilátus udvarán az őrök ostort fogtak, röhögve elzavarták, mint egy veszett kutyát,
s ő ment, siránkozott, üvöltözött, az éj sötét volt, néma volt,
egyetlen hangja volt, ez a sakálüvöltés,
Heródes fölneszelt, azt hitte, "Barabás"-t kiált a nép "feszítsd meg"-et kiált,
de néma csönd volt,
a városban sehol nem támadt zendülés,
Pilátus katonái sem rendeztek pogromot sehol,
teljes volt a rend és a nyugalom,
csak a fekélyei kezdtek vesztek viszketni kínosan, hogy meg kellett a csengőt ráznia,
s már jöttek is lakájai, futottak a jóféle kenetekkel,
sebeibe olajat öntögettek,
mások meg füstölőket hoztak s cédrusfa illatszeres ládikákat,
hogy elfojtsák a rothadó
negyedes fejedelem bűzét;
s ezen az éjszakán nem aludt Mária, az anyja sem, és Mária sem Magdalából,
és Lázár sem aludt Betámiában, azon tűnődött, vajon merre járhat
barátja, a Halálon Diadalmas,
mert megesküdött volna rá, hogy nincs a sírban,
időnként az ajtó felé futott, egyre azt várta, hogy belép,
később kiment a ház elé, föltámadt szemét összehúzta, figyelt az út felé,
de semmit nem látott, nagyon sötét volt, egy szentjánosbogárnyi fény se csillant,
valami szárny vagy kéz illette arcát, ráismert, visszament a házba,
de nem szólott se Mártának, se Máriának, mosolygott befelé,
lehunyta a szemét s látta a hajnalt;
Péter a cenákulum küszöbén ült és harmadnapja zokogott,
János Mária kezét simogatta,
a többiek hallgattak komoran,
Mária Magdalából már készítgette gyolcsait s a balzsamot,
és egy kis amfórát a gyolcs közé lopott,
hogy meglocsolja lábait, ha szembejön az úton,
s jakab egyszerre fölfigyelt, mintha lépteket hallott volna kint, intett,s most hallották a lépteket mindannyian szívükben,
ahogy elindulnak és valahol
a léten túlról lassal közelednek.
......
(Rónay György)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése