Akit érettünk megostoroztak

Úgy törtetek rám, mint egy gonosztevőre,

dárdákkal, kardokkal, kötelekkel.

Megkötöztétek kezemet, úgy rángattatok, mint egy állatot,

belöktetek a hídról a patakba,

letaszítottatok a porba,

hogy csupa vér lettem és csupa sár és csupa szenny,

……..

Hát annyira fáj a szeretetem szíveteknek,

hogy ostort ragadtok kínotokban s elkezdtek ütlegelni engem?

Itt állok előttetek, Pilátus tornácán, évszázadok óta,

mit akartok tőlem, miféle vallomást, miféle tanúságot?

Mit mondhatnék még nektek, embereknek, amit el nem bírnátok viselni,

szeretetem vallomása után?

Meg akartok alázni? Ó, mélyebbre nem alázhat senki engem,

mint amennyire magamat én aláztam,

mikor emberré lettem, én, az Isten,

hídnak vetettem magamat magam közé és tiközétek,

Isten és az ember közé,

hogy tapossatok rajtam nemzedékről nemzedékre,

s úttá simultam lábatok elé, hogy haladjatok rajtam

nemzedékről nemzedékre;

mikor ember lettem, hogy ostorral verjetek engem

mostantól az idők végezetéig,

napról napra és nemzedékről nemzedékre, a bűnök szöges ostorával,

szaggatva csontomról a húst, véres csíkokat szántva hátamon,

s még véresebben hasogatva szívemet —

míg belefáradtok a hajszába, belefáradtok az ostorozásba,

eldobjátok szerszámaitok, lefeküdtök a véres kőre aludni,

szegény bűnösök, belefáradva bűnötökbe,

s én végre lehajolhatok értetek, letörölhetem verejtékét arcotoknak,

karomba vehetlek

és elaltathatlak szívemen.

(Rónay György)