Gyökössy Endre "hozzászólása" vasárnapi alapigénkhez:
Öröm. Öröm… öröm… örüljetek.
A Filippi-levél szinte minden sorából ez az üzenet szól hozzánk. egy alkalommal prédikációs sorozatban magyaráztam végig az egész levelet, ezzel a címmel: A MÉGIS-öröm. Eljutottam a sorozat végéig és még mindig nem találtam a nyitját: számtalan nehézség és megpróbáltatás közt, ráadásul fogságban íródik a levél: honnan van hát Pálnak ez a hallatlan örömforrása? Ilyen körülmények között semmi oka nincs az örömre, mégis örül. - Nekünk meg olykor annyi okunk volna, hogy örüljünk, mégis nyavalygunk, nyöszörgünk, levertek, rezignáltak vagyunk. Hát hogyan van ez?
Egy szóban vélem megtalálni a megoldást; az ember mindig felfedezhet valamit az Igében mert mindig ad valami újat. Mi ez a felfedezésem? Egyetlen egy szó, amit most húztam alá életemben először a Bibliámban, de szeretném ezt aláhúzni a szívetekben is:
igyekszem.
De miért ugrotta át eddig a szemem ezt a szót? Mert ez a szó egy kicsit devalválódott, elértéktelenedett. Az igyekvő ember ma általában majdnem egyenlő a törekvő, a törtető, a másokat átlépő emberrel. Valami mellékzöngét kapott, hogy igyekvő ember. Ha nagyon szépen akarunk egy törtető, a ranglétrán rendületlenül fölfelé kapaszkodó emberről beszélni, azt mondjuk rá: igyekvő ember. De mögötte ez van: kifeszített könyökkel… Egy kis pejoratív, mínuszos jellege van ennek a szónak. Még a világban is. Hát még keresztény körökben! - Minek igyekszünk, amikor Isten annyira igyekezett, hogy értünk adta az Ő egyszülött Fiát! Nekünk igazán nem kell olyan nagyon igyekeznünk, Ő mindent elintézett helyettünk kegyelemből; hitben vagyunk, nekünk már csak igent kell mondanunk.
Mi protestánsok ezt a lutheri tanítást, amit később Kálvin János is bizonyos fokig aláhúzott, komolyabban vettük, mint kellett volna. De nem gondolom, hogy Luther egészen azt gondolta, amiből mi teológiát csináltunk: majd a jó Isten elrendez helyettünk mindent, nekünk nem kell igyekeznünk, csak be kell fogadni a szívünkbe Jézus Krisztust, a többi a jó Isten dolga. Hát minek igyekezzünk emberi erővel? És az évszázadok alatt kezdtünk erről beszélni a gyülekezetnek: nekünk csak ki kell nyitni a szívünket és akkor minden rendben.
Egy koncentrációs táborban, halála előtt egy másik nagy evangélikus, lutheránus lelkész, Bonhoeffer, mielőtt tarkón lőtték volna, azt vetette papírra, hogy olcsóvá tettük a kegyelmet. Nagyon passzív lett a kereszténységünk. Visszautaljuk Isten hatáskörébe azt is, amit Ő reánk bízott. Nincs igyekezete a hitünknek.
Pál, a megfáradt, sok gyülekezetet alapított öregember, aki igazán szeretett volna száz százalékos keresztény lenni, azt mondja: Nem mintha már elértem volna mindazt, vagy már célnál volnék, de igyekszem.
IGYEKSZEM! - Amikor ideértem, elővettem a ceruzámat, aláhúztam és a szívemben is rehabilitáltam ezt a szót. A nagyon erős emberi igyekezet eredeti szava áll itt: “Igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus.”
Pál nem szégyelli leírni ezt a szót, hogy ő még nem érte el, még nincs egészen készen, noha apostol. Írja, hogy “él bennem a Krisztus” - mégsincs célnál, de igyekszik.
Hogyan igyekezett Pál növekedni a Jézus Krisztusban? Bilincs tartja fogva, börtönben van, fogságban, hogyan igyekezhet? “De én igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem megragadott a Krisztus Jézus”.
Gondoljuk végig alaposan! Nem itt hagyjuk mi abba? Bennünket is megragadott Jézus lénye, élete, beszéde - megragadott ember vagyok! Nagyszerű! Stop! Nem ezért leszünk lelkendező emberek lelkes emberek helyett? Mert könnyebb lelkendezni, mint a Lélek által élni. És csodálkozunk, hogy telik az idő és ez a megragadottság mintha gyöngülne, minthogyha a kereszténységünkben az első szerelem, a Jézussal való találkozás hűlni kezdene (vö. Jel 2,4-5). Azután már nem hiányzik olyan nagyon a napi bibliaolvasás, aztán egy-két vasárnapot is kihagyunk és ugye, mindig mondják otthon, hogy pénteken is jársz a templomba, meg szerdán is, azt is kihagyjuk, és a régi megragadottság valahogy alábbhagy. Miért? Mert egyoldalú volt. Bennünket megragadott Krisztus, csak éppen mi nem ragadtuk meg naponként újra meg újra Krisztust.
Pált nem ragadta meg Krisztus? Gondoljunk a damaszkuszi útra! (vö. ApCsel 9,1-9) De attól kezdve Pál apostol halála órájáig bárhol is járt, a filippii gyülekezetben, Antiókiában, Athénben vagy a római börtönben, igyekezett naponként megragadni Krisztust, naponként újra és újra. Kölcsönös volt ez a megragadás.
Pál a legutolsó levelében arra kéri Timótheust, hogy ha meglátogatja őt a börtönben, “a köpenyemet, amelyet Troaszban Kamposznál hagytam hozd el” (2Tim 4,12-13). Fázik szegény a nyirkos börtönben. Milyen szentségesen emberi: fázom, édes fiam, hozd el a köpenyemet, fázom, jön a hideg tél, ha jössz, hozd el. Mit kér még? Hozd el a könyveket is, de főként a pergameneket. Mit gondoltok, milyen könyveket kér Pál a börtönben? Regényt, versesköteteket? Ovidiust? Nem, a Bibliát. A tekercseket.
Két dolgot kér ugye szabad így mondanom az öreg Pál. Persze, a mi átlagos életkorunk szerint nem volt ő olyan nagyon idős, ötven év körüli. Csak akkor ez az életkor már öregnek számított. Fáznak a csontjaim, hozz egy köpenyt, didereg a lelkem, hadd olvassam Isten szent Igéjét.
Mi volt a Bibliája? A zsoltárok, az ótestamentum. Akkor még nem íratott le az evangélium. A könyvek, a pergamenek. Míg bilincsben van a kezem, míg várom a halálomat, a császár ítéletét hadd olvassam a Szentírást. Hol ragadta meg Pál Jézus Krisztust? Az Igében; fázva, dideregve, köpenyre várva.
Az Igében ragadott meg talán téged is valamikor az Úr, s te csak az Igében tudod megragadni. Ragadd meg az alkalmat, amikor hallhatod, amikor csak olvashatod! Mert ha nem ragadod meg, akkor megint eltűnik egy nap. Ne hagyj ki egy napot sem! Ahogy mindennap reggelizel, legalább egyszer egy nap táplálkozz az Igéből is! Csodálatos ereje van!
És hogyan ragadta meg Pál újra és újra Krisztust? A másik emberben. Római börtönében, élete utolsó esztendejében emberek keresik fel őt. És ez a beteg fogoly, már-már halálra ítélt ember vigasztalja azokat, akik kívülről jönnek őt meglátogatni. Nem döbbenetes? Nem azok vigasztalják Pált, akik meglátogatják, Pál vigasztalja őket.
A börtönből ír Filemonnak, egy kolossébeli nagyúrnak, hogy “Itt találkoztam a börtönben egy fiatal szökött rabszolgával, itt tudtam meg, hogy Onézimus tőled szökött meg. Fogadd őt vissza magadhoz, ne bántsd, (akkoriban kivégezték a szökött rabszolgákat), itt szültem a fogságomban, fogadd vissza az én fiamat.” Onézimus azt jelenti magyarul: haszontalan. Úgy látszik, ez a rabszolga olyan “kis haszontalan” volt. “De most már fogadd vissza, mint aki hasznos írja, mert az én gyermekem.” Egy rabszolgából keresztényt formál a börtönben. Pál valóban életet adott bilincsei között is!
Hányan keresik a nagy apostolt, és ő ragyog és vigasztal. Mi az ereje? Az “igyekszik”. Igyekszik naponként az Igében, és a kicsinyeiben megragadni magát Krisztust, hiszen Krisztus mondotta, aki befogad egy gyermeket a Ő nevében, Őt magát fogadja be. (Lk 9,48)
Ha valaki benyitott Pál apostolhoz a börtönébe, mindig Krisztus lépett be. Ha valaki belép hozzád könnyes szemmel, Krisztust vigasztalod meg. Őt erősíted meg, Neki szeged meg a kenyeret, adsz egy tál ételt, Krisztusnak adod oda a ruhádat. Így lehet megragadni Őt, így ragadja meg Pál, az apostol, mert megragadott ember volt.
Mi itt pontot teszünk: megragadott emberek vagyunk, egyszer csilingelni kezdett a szívünk egy Igére, evangéliumra, nagyszerű! Halleluja! Ámen! És aztán csöndesen minden ellazul. Miért? Azért, mert nincs meg ez a szent kettősség: Ő megragadott engem, én igyekszem Őt megragadni újra és újra.
Ez a boldogság titka. Ezért tudta Pál apostol ilyen körülmények között, amikor igazán semmi oka nem volt az örömre, újra és újra leírni levelében: örülök és örülni fogok, akár életemben, akár halálomban, éntőlem ezt az örömet már senki nem veheti el. És kérlek benneteket filippibeliek, legyetek örvendező keresztények.
A megragadott ember megragadó ember. Erre, rád, meg rám van szüksége a világnak, hogy a Krisztus felé elragadó emberek legyünk. Ez pedig csak egyféleképpen lehetséges: ha engem egyszer megragadott, márpedig megragadott; ha egyszer téged megragadott, márpedig nem hiszem, hogy ezt a sorokat olvasnád, ha nem így volna akkor naponként ragadd meg, ahol csak tudod: hitben, szolgálatban, gyülekezetben, emberekben, elesettekben. Ha felemelsz egy elesettet, Krisztust ragadod meg; ha a kezedbe veszed az evangéliumot és olvasod, Krisztus beszédét ragadod meg, és benne a Krisztust.
Ne szégyelljünk igyekezni! Nem mintha már elértem volna mindent (nem vagyok tökéletes) vagy már célba értem volna, de igyekezem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott Jézus Krisztus. Hát így lehetséges életünkben és szívünkben az öröm, a MÉGIS-öröm. 
