2011. december 16., péntek

... lótottak-futottak...


Bevallom, én fiatalasszony koromban annyira akartam, hogy minden szép legyen karácsonykor, annyira igyekeztem, hogy úgy jártam, mint a Múmivölgy lakói, „akik lótottak-futottak, és majd belebolondultak abba, hogy jön a karácsony.”
Egy ilyen belebolondulós rohanásban kaptam ajándékba ezt a történetet. Jókor jött. Attól fogva mindig tartalékoltam néhány nap szabadságot: ne gondolják a múmik, hogy félreértettem valamit :-)


Tove Jansson

A fenyő

Csepregi Márta fordítása


Egy hemuli állt a tetőn, és a havat kapargatta. Sárga gyapjúkesztyűje kellemetlenül átnedvesedett, ezért a kéményre tette, sóhajtott és tovább kaparászott. Egyszercsak előbukkant a tetőablak.
- Na, végre, megvan – mondta a hemuli. – Ezek itt lent meg csak heverésznek. Mások közben halálra dolgozhatják magukat a karácsony miatt.
A tetőnyíláshoz mászott, s mivel nem emlékezett, hogy kifelé vagy befelé nyílik, óvatosan megpöcögtette. Az rögtön lecsapódott, a hemuli meg kishíján beleesett a hóba, sötétségbe és mindabba, amit a múmicsalád a jövőre gondolva felhalmozott a padláson.
A hemuli nagyon dühös volt, ráadásul elfelejtette, hogy hová tette a kesztyűjét. Pedig roppantul kötődött éppen ehhez a kesztyűhöz. Szinte dübörgött lefelé a lépcsőn, föltépte az ajtót, és azt kiáltotta:
- Jön a karácsony! Elegem van belőletek és az alvásotokból, a karácsony bármelyik pillanatban itt lehet!
A múmik szokásuk szerint téli álmukat aludták. Már több hónapja aludtak, és tavasz előtt nem is akartak fölébredni. Békésen ringató, hosszú, meleg nyári délutánt álmodtak maguknak. De hirtelen Múmimanó álmába nyugtalanság és hideg áradt. Valaki lehúzta róla a takarót, azt kiabálta, hogy elege van, és hogy jön a karácsony.
- Itt a tavasz? – motyogta Múmimanó.
- Tavasz? – zsémbelt vissza a hemuli. – Karácsony van, nem érted, karácsony. Még nem szereztem be semmit és nem rendeztem el semmit, és nem tudom, hogy hol áll a fejem, s erre ideküldtek, hogy ássalak elő benneteket. A kesztyűm is elveszett. Mindenki össze-vissza szaladgál, mint a bolond, és még semmi sincs készen.
Ezzel a hemuli visszatrappolt a lépcsőn és kimászott a tetőablakon.
- Mama, ébredj föl – mondta Múmimanó ijedten. – Azt mondják, valami borzasztó dolog történik. Karácsonynak hívják.
- Mit beszélsz? – dugta elő a mama az orrát.
- Nem nagyon tudom – mondta Múmimanó. – De semmi sincs elrendezve, valami elveszett, és mindenki összevissza szaladgál, mint a bolond. Talán megint árvíz van.
Óvatosan megrázta a Mimólányt és azt súgta neki:
- Ne ijedj meg, szörnyű dolgok történtek.
- Nyugodjatok meg – szólt Múmipapa - Mindenekelőtt nyugodjatok meg.
Azzal odament az órához, hogy fölhúzza, mert az még valamikor októberben megállt.
A múmik követték a hemuli nedves lábnyomait a padlásra, majd kimásztak a múmiház tetejére. Az ég kék volt, mint rendesen, úgyhogy ezúttal nem kellett a tűzokádó hegytől tartani. Viszont a völgy terítve volt fehér vattával, amely befedte a hegyet is, a fákat, a folyót és az egész házat. És hideg volt, hidegebb, mint áprilisban.
- Ezt hívják karácsonynak? – kérdezte az apa meglepetten, mancsába vette a vattát, úgy vizsgálgatta. –Vajon a földből nőtt ez ki – töprengett – vagy az égből jött? Ha egyszerre zuhant le, az elég kellemetlen lehetett.
- De papa, hiszen ez hó! – mondta Múmimanó – Én tudom, hogy hó, és hogy nem egyszerre esik le.
- Igen? De azért mindenesetre kellemetlen.
A hemuli nagynénje vágtatott el mellettük szánkóján egy kis fenyőfával.
- Nocsak, végre fölébredtetek – vetette oda – Ügyeljetek, hogy még a sötétség beállta előtt beszerezzétek a fenyőfát.
- De miért? – kezdte az apa
- Nincs nekem időm magyarázkodni – szólt vissza a néni a válla fölött és elszelelt.
- A sötétség beállta előtt – súgta a Mimólány – Azt mondta, a sötétség beállta előtt. A veszélyes ma este jön…
Úgy látszik, a fenyővel kell védekeznünk – töprengett az apa. – én nem értek semmit.
- Én sem – ismerte be az anya alázatosan.
- De vegyetek sálat és papucsot, amikor azért a fenyőért mentek. Addig én megpróbálok begyújtani a cserépkályhákba.
Az apa elhatározta, hogy a fenyegető szerencsétlenség ellenére sem a saját erdejéből vágja ki a fenyőfát, mert arra nagyon büszke volt. Hanem átmászott Kampszu kerítésén, és kiválasztott ott egy nagy fenyőt, amelyre Kampszunak biztosan nem volt szüksége.
- Talán az ágai közé kell majd bújnunk? – kérdezte Múmimanó
- Nem tudom – mondta apja a fát vágva. – Én ebből az egészből egy szót sem értek.
Már majdnem elérték a folyót, amikor megpillantották Kampszut, aki szatyrokkal és csomagokkal megrakodva sietett feléjük. Arca piros volt, és elkínzott, és hálistennek nem ismert rá a fájára.
- Mindig az a veszekedés meg a tömeg – lamentálta. Ezeknek a neveletlen sünöknek nem lenne szabad megengedni…Mondtam is Miskának, hogy ez szégyen…
- A fenyő – mondta Múnmimanó apja, és reménytelenül utánakapott Kampszu bundagallérjának – Mit kell csinálni a fenyővel?
- A fenyővel – ismételte Kampszu rémülten – a fenyővel? Jaj, de szörnyű! Nem, nem élem túl… hiszen azt még fel kell öltöztetni…. Hogy lesz rá időm…
- A hóba ejtette csomagjait, sapkája az orrára csúszott, és idegességében majdnem elsírta magát. Múmipapa a fejét csóválva újból vállára emelte a fenyőt.
A mama otthon ellapátolta a havat a tornácról, elővette a mentőöveket és az aszpirint, a papa puskáját és meleg takarókat. Sohasem lehet tudni.
Egy kis motyó kuporgott a dívány szélén, és teát ivott. Előzőleg a tornác alatt ült a hóban, és olyan szánnivaló volt, hogy a mama behívta.
- Na, itt a fenyő – mondta Múmimanó apja. – Csak tudnám, mire való. Kampszu azt állítja, hogy föl kell öltöztetni.
- Nincs nekünk olyan nagy ruhánk – szólt az anya aggodalmasan. – Mit akart ezzel mondani?
-Jaj, de gyönyörű! – kiáltott fel a kis motyó. Ugyanakkor ijedtében, hátha valami rosszat mondott, félrenyelte a teát.
- Tudod, hogy mivel kell felöltöztetni a fenyőt? – kérdezte a Mímólány.
A motyó mélyen elpirult és odasúgta:
- Szép díszekkel. A lehető legszebbre. Legalábbis úgy hallottam.
De ettől megint zavarba jött, befogta a szemét, feldöntötte a teáscsészét és eltűnt az ajtórésben.
- Most legyetek egy kicsit csöndben, hogy gondolkodni tudjak – mondta Múmimanó apja. – Ha egyszer a fenyőt a lehető legszebbre kell díszíteni, akkor nemigen használják búvóhelyül. Biztosan azzal engesztelik ki azt a veszélyest. Nekem már kezd világosodni.
Rögtön kivonszolták a fát, és a hóba állították. Aztán tetőtől talpig teleaggatták mindenféle szépséggel, amit csak találtak.
A nyári kert csigaházaival, kagylókkal és Mímólány nyakláncaival díszítették. Leszedték a kristályfüggőket a szalonbeli csillárról, és a fa ágaira aggatták. A csúcsára feltűzték a vörös selyemrózsát, amit Múmimama kapott valamikor Múmimanó apjától. Amit csak ki tudtak találni, minden szép dolgot kihordtak, hogy kiengeszteljék a tél kifürkészhetetlen erőit.
Amikor a fa már kész volt, újból elszánkázott mellettük a hemuli nénikéje. Most ellenkező irányba hajtotta a szánját, s ha lehet, még jobban sietett, mint az előbb.
- Nézd a fenyőnket! – kiáltotta Múmimanó.
- Nagy ég! – csodálkozott a hemuli nénje. – De ti mindig is ilyen furcsák voltatok. Most mennem kell… El kell készítenem az ennivalót, mire megjön a karácsony.
- A karácsony? – ámult el Múmimanó – Hát az eszik is?
A néni meg sem hallotta.
- Hát azt hiszitek, hogy meg lehet úszni a karácsonyt étel-ital nélkül? – mondta türelmetlenül, elrúgta magát, és leszáguldott a lejtőn.
Az anya egész délután sürgölődött, s alkonyatra elkészült a karácsony ennivalója. Tányérkákban a fa köré rakták. Volt ott szörp, aludttej, áfonyás lepény, tojáshab meg mindenféle, amit a múmik szeretnek.
- Vajon nagyon éhes a karácsony? – kérdezte az anya nyugtalanul.
- Aligha éhesebb, mint én – mondta a papa bágyadtan. Takarókba burkolózva ült a hóban és vacogott. De a kis élőlényeknek mindig nagyon-nagyon udvariasan kell viselkedniük a nagy természeti erőkkel szemben.
A völgyben egymás után világosodtak ki az ablakok. Apró fények gyúltak a fenyőfák alatt és a fákon, lobogó lángok hajladoztak a hótakarón. Múmimanó apjára nézett.
- Az lesz a legjobb – bólintott az apa. – A biztonság kedvéért.
Akkor Múmimanó bement és összeszedte az összes gyertyát, amit csak talált. A hóba szúrta őket, a fa köré, és óvatosan gyújtogatta egyiket a másik után, míg csak valódi lánggyűrű nem égett a hótakaró fölött a sötétség és a karácsony kiengesztelésére. Lassacskán a völgy egészen elcsendesedett. Biztosan mindenki hazament, és otthon ülve várta a közelgő veszedelmet. Már csak egyetlen árnyék keringett a fák között – a hemulié.
- Na, - kiáltotta a Múmimanó – most már hamar itt lesz?
- Ne zavarj – fortyant föl a hemuli türelmetlenül egy hosszú listát vizsgálgatva, melyen már majdnem minden név ki volt húzva. Leült egy gyertya mellé és számolni kezdett.
- Papa, mama Kampszu – mormolta – az összes unokatestvér… a legöregebb sün.. a kicsiknek nem kell semmi. Én sem kaptam Nipszutól semmit tavaly. Miska és homszu, a nénikém…. Én ebbe beleőrülök.
- Mi az? – kérdezte a Mimólány íjedten – Mi történt velük?
- Ajándékok – tört ki a hemuli. – Minden évben egyre több ajándék!
Remegő kézzel nagy keresztet húzott a listájára, és tovább tántorgott.
- Várj! – kiáltotta Múmimanó. – Magyarázd meg! És a kesztyűd is….
De a hemuli eltűnt a sötétben, mint mindenki, akik lótottak-futottak, és majd belebolondultak abba, hogy jön a karácsony.
A múmicsalád pedig csendben bement a házba, hogy ajándékot keressen. A papa elővette a legjobb csukázó úszóját, amit nagyon szép dobozban tartott. A fedelére ráírta „Karácsonynak” és az udvaron a hóra helyezte. A múmilány levette a karkötőjét, és miközben selyempapírba csomagolta, sóhajtott egy picikét.
A mama kihúzta legtitkosabb fiókját, és elővett egy könyvet, amelyben színes képek voltak. Ez volt az egyetlen képeskönyv a völgyben.
Múmimanó csomagja olyan különleges és titokzatos volt,hogy senki sem nézhette meg. Még később, tavasszal sem árulta el, hogy mit ajándékozott.
Aztán mindnyájan leültek a hóba, és várták a szerencsétlenséget.
Az idő múlt, de semmi sem történt.
Csak a kis motyó, aki teát ivott náluk, bújt elő a farakás mögül. Magával hozta összes rokonát és rokonai barátait. Mindannyian vacogtak, egyformán szürkék és szánalmasak voltak.
- Kellemes karácsonyt – súgta a motyó szégyenlősen.
- Te vagy az első, aki szerint a karácsony kellemes – mondta Múmipapa. – Egyáltalán nem félsz, hogy mi történik, ha megjön?
- De hiszen már itt van – motyogta a motyó és rokonaival együtt leült a hóba. – Nézhetjük? Csodálatosan szép fenyőtök van
- És mennyi étel – szólt az egyik ábrándosan.
- És igaz ajándékok – mondta egy másik rokon.
- Egész életemben arról álmodoztam, hogy mindezt megláthatom egyszer – fejezte be egy sóhajtással a motyó.
Csend lett. A gyertyák mozdulatlan lánggal égtek a békés éjszakában. A motyó és rokonai hallgattak. Csodálatuk, vágyódásuk szinte megfogható volt, egyre erősebben és erősebben érződött, míg végül Múmimama közelebb húzódott Múmipapához, és odasúgta neki:
- Ugye, szerinted is?
- Igen, de ha… - emlékeztette Múmipapa.
- Mindenesetre – mondta Múmimanó – ha a karácsony megharagszik, bemenekülhetünk a tornácra.
Aztán a motyóhoz fordult, és így szólt:
- Parancsoljatok, minden a tiétek.
A motyó alig mert hinni a fülének. Óvatos léptekkel a fenyő felé indult, nyomában rokonainak és barátainak egész sora, bajszuk reszketett az áhítattól. Még sosem volt saját karácsonyuk.
- Legjobb, ha mi most eltűnünk – szólt Múmimanó apja nyugtalanul. Kapkodták is fürgén a mancsaikat, és a tornácon elbújtak az asztal alá.
Semmi sem történt.
Kis idő múlva előóvakodtak és kinéztek az ablakon. A kis motyók kint üldögéltek, ettek, ittak és a csomagokat bontogatták. Még sohasem érezték magukat ilyen jól. Végül fölmásztak a fenyőre, és az égő gyertyákat az ágaira erősítették.
- De a csúcsán egy nagy csillagnak kellene lennie – vélte a motyó bácsikája.
- Azt hiszed? – kérdezte a motyó, és elgondolkodva nézte Múmimama vörös selyemrózsáját. – Talán nem is olyan nagy a különbség. A jószándék a fő.
- Csillagot is kellett volna szereznünk – súgta Múmimanó anyja. – De hisz az lehetetlen!
Az égre néztek, mely messzire volt, és sötét, és telistele csillagokkal. Ezerszer több csillag volt, mint nyáron, s a legnagyobb éppen az ő fenyőjük fölött ragyogott.
- Én most egy kicsit álmos vagyok – mondta Múmimanó anyja. És nem bírok már azon gondolkodni, hogy miről is van szó. De úgy látszik, baj nélkül fog lezajlani.
- Semmi esetre sem félek többé a karácsonytól – jelentette ki Múmimanó. Hemuli, Kampszu meg a nénikéjük az egész dolgot valahogy félreértették.
Aztán a hemuli sárga kesztyűjét a tornác mellvédjére tették, hogy könnyen észrevegye, és bementek lefeküdni, hogy folytassák álmukat, míg meg nem érkezik a tavasz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése