Honlap-szubjektív, avagy ami kimarad a soproni gyülekezet honlapjából...vagy nem...:-)
Az új Szélrózsa-atya a soproni illetőségű Mesterházy Balázs. Leveleivel, híradásaival, nyilatkozataival majd bizonyára többször is találkozunk az elkövetkezendő két évben.
Most, ide kattintva olvashatunk a Szélrózsa-utótalálkozóról.
De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.
Örökké zuhog a jelen, s örökké
száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
a kozmosz féregjáratain át
zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
saját gyermekkorodban, épp vasárnap
dél van, most merik szét a húslevest,
s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
rájuk emelve, a jövendő elvetélt
embriója, merev térdekkel lépegetsz
feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”
– az is hiába volna. Nem lehet
csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.
Mint bulldózer tolja maga előtt
a voltak összessége a rákövetkezőt,
ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
a sérelem sérelmet szül, a seb
sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”
És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”
| |
Kamarás István író, szociológus már jó ideje "karácsonyi képeslapként" egy-egy történetet küld barátainak, ismerőseinek. Mi, akik kapjuk, nagyon szeretjük ezeket a történeteket. Talán nem veszi zokon, hogy most megosztom a kapott ajándékot, és ezzel kívánok mindenkinek áldott ünnepeket.Kamarás István OJD:
Karácsonyi angyal
Kovácséknál az volt a karácsonyi szokás, hogy csakis saját maguk készítette meglepetésekkel volt szabad egymást megajándékozni. Ebben a remek játékban természetesen már óvódás koruktól kezdve részt vettek a gyerekek is. A délután kikészített ajándékokat minden alkalommal az éppen akkor náluk ügyeletes karácsonyi angyal helyezte el a karácsonyfa alatt. Eztán szépen feldíszítette a fenyőfát, a díszek közé néhány kicsi csodát csempészett, majd fénybe borította a karácsonyfát, megrázta a csengőt, végül pedig szépen eltűnt.
Nem volt ez sem túl nehéz, sem túl könnyű feladat azoknak a karácsonyi angyaloknak, azoknak viszont, akik addig csak a mennyei kórusban énekeltek, mint a mi angyalunk is, ugyancsak oda kellet tennie magukat, akár mi angyalunknak is. Ráadásul a mi angyalunk még sosem járt nagyvárosban, amiből persze még nem lett volna különösebb kalamajka, de abból már igen, hogy angyalunk úgy elcsudálkozott a nagyváros karácsonyi forgatagán, az ide-oda röpködő angyalok kavalkádján, hogy egészen beleszédült, és alaposan belegabalyodott a villamos felsővezetékébe. Ebből a járókelők persze csak annyit láttak, hogy csodaszépen szikrázik a vezeték, akár egy csillagszóró, mit sem sejtve a szerencsétlenül járt angyalról, aki előbb glóriáját, majd a karácsonyfadíszeket, végül pedig még a kicsi csodákat is elveszítette, és szárnyaszegetten zuttyant be Kovácsékhoz. Még tiszta szerencse, hogy nem törte be az ablakot. Mindenesetre most ott állt szárnyaszegetten, glória nélkül, minden nélkül. Csupán a csengője, maradt a kezében. Csak hát, ugye, nem volt mihez csengetnie. Ott kuporgott, ücsörgött hüvelyujját a szájába dugva egy darabig a fenyőfa alatt, amiből persze sehogyan sem lett karácsonyfa, és keservesen patakzottak a könnyei.
Mivel már odakinn az előszobában a Kovács gyerekek roppant izgatottak voltak, mit tehetett mást szegény szerencsétlen angyalunk, elrendezte a fenyőfa alá Kovácsék egymásnak készített ajándékait, és megrázta csengőjét. Felpattant az ajtó, és három gyermek (egy nagycsoportos óvódás fiúcska, egy kisiskolás lányka és egy kisgimnazista nagylány) özönlött be a szobába, aztán szüleik, végül pedig egy nagymama. Amikor megpillantották a fenyőfa tövében zokogó angyalt, aki még mindig a csengőjét rázta, földbe gyökerezett a lábuk és elnémultak, mert még sosem láttak ilyen gyönyörűszépet.
– Hófehérke! – rebegte a fiúcska.
– Hattyú! – suttogta a kislány.
– Leginkább mégis csak egy angyal, de nagyon szomorú – állapította meg a kisgimnazista nagylány.
– No, de kedves kisasszony, nem kell ennyire elkeseregni?! – vigasztalgatta angyalunkat Kovács.
– Talán egy forró tea aszpirinnel most jót tenne – kapott észbe Kovácsné, és már indult is a konyhába, de a nagymama mást javasolt:
– Mindenekelőtt énekeljük el a Mennyből az angyalt-t, ahogyan szoktuk.
Itt most el kell mondani, hogy Kovácsék elég jó emberek voltak, de nem voltak vallásosak, még a nagymama is csak alig-alig. Ugyanakkor még a legkisebb Kovács-gyerek is tudta, hogy karácsony a szeretet ünnepe, amikor annak Kisjézusnak a születését ünneplik, aki felnőtt korában annyira szerette az embereket, hogy képes volt meghalni értük. Azt is tudták, hogy angyal rendezi a karácsony fa alá ajándékaikat, ő díszíti föl a fenyőfát, és még kicsi csodákat is rejt a díszek közé, amiktől a fenyőfa karácsonyfává válik, majd a csengetés után szépen eltűnik, hogy bemehessenek és legelőször is elénekeljék a mennyből az angyalt.
Egyebet még a kisgimnazista nagylány sem igen tudott róluk, de még a nagymama is csak annyit, hogy az angyalok között vannak kerubok és szeráfok, és mindenkinek, akár hiszi őket, akár nem, van egy őrzőangyala. Azt már nem tudták, ami a kisiskolások hittankönyvében is olvasható, hogy az angyalok szellemi lények, éppen ezért nem isznak teát és nem esznek aszpirint; és persze azt sem, hogy Isten küldöttei, akik segítik az embereket, különösképpen a gyerekeket.
Bár Kovácsék nem jártak templomba, nem imádkoztak és a képes Bibliát is csak nézegették, a Mennyből az angyal-t mindig szívvel-lélekkel énekelték. Most is így történt, közben persze figyelték angyalunkat, aki, bizony, végig pityeregte. Csakhogy már nem annyira szomorkodva, hanem inkább meghatódva.
Amikor az utolsó versszakot is elénekelték, majd megcsókolták egymást, ahogyan szokták, elbizonytalanodtak: hogyan is tovább. Amúgy rendesen az ajándékok megnézegetése következett, sok-sok „Jé!”, „Nahát!”„Idenézz”, „Hűha”, „Fantasztikus!”, „De gyönyörű!” „Milyen ügyesek vagytok!” közepette, de most nem győzték angyalunkat csodálni. Angyalunk pedig azt csodálta, hogy mi lehet rajta csodálnivaló, amikor glóriája nélkül csak szárnyaszegetten szerencsétlenkedik.
– Talán jót tenne egy kis szíverősítő! – próbálkozott Kovács, de a nagymama ehelyett azt javasolta, hogy angyal vendégükkel együtt lássanak hozzá a karácsonyi vacsorához, és majd utána következzenek az ajándékok.
Villámgyorsan megterítettek, és angyalunkat az asztalfőre ültették. Angyalunk szépen letette tányérja mellé csengőjét, és amikor látta, hogy a nagymama keresztet vet, de nem tudja folytatni, csodaszépen felzengett:
– Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg amit adtál nékünk!
– Ámen! – felelte a nagymama.
– Még egyszer! – kunyerálták a kisebb gyerekek, de a kisgimnazista lánynak is jól esett volna elmondani.
– Szerintem a Jézus nem olyan édes, mint a torta, hanem olyan mint az édesanya és az édesapa – jelentette ki nagyon komolyan a kisfiú.
Nekiláttak, előbb a borlevesnek és a manduláskiflinek, majd a rántott hal és a hagymás krumplisaláta következett, végül a mákos és diósbeigli. Közben mindenki angyalunkat bámulta, ő meg őket. Biztatták, noszogatták, hogy vegyen, egyen, de ő csak mosolygott, és egyre jobban ragyogott.
– Hát, kisasszony, meg kell mondanom, hogy kegyed glória nélkül is ragyogóan néz ki ezzel a kellemetes angyalhajával, ugye, gyerekek? – kedveskedett Kovács.
Kovácsné és a nagymama a röstellkedve a fejét csóválta, de amikor látták, hogy angyalunknak ez felettébb jól esik, ők is helyeseltek. De mindjárt meg is bánták, ugyanis angyalunk a jobb mutatóujjával a homlokára bökött, majd felragyogott a gondolattól, amit azonnal tett követett: angyalunk odalépett a fenyőfához, szépen ráteregette aranyhaját, amitől az, hipp-hopp karácsonyfává változott. Ő meg, persze ott maradt kopaszon, de még így is eléggé kellemetes látvány maradt, már csak azért is, mert kopasz feje felett glória fénylett föl. Ekkor angyalunk újra csak a homlokára bökött, odament a karácsonyfához, és a csúcsára helyzete glóriáját. Kovácsék persze csak ámultak-bámultak, mert hát angyalt már ők is láttak, képeken, szobrokban, filmekben, és még élőben is, de ilyen csodát még senki sem látott. Angyalunk kopasz feje úgy ragyogott, mint egy mennyei villanykörte. Kisvártatva angyalunk észrevette, hogy a kisebb gyerekek titokban már az ajándékok után ácsingóznak, megrázta csengőjét, majd gyönyörűszépen felzengett:
– Dicsőség mennyben az Istennek, és békesség a földön a jó akaratú embereknek!
Aztán még egyszer megrázta a csengőt, amire a gyerekek odaszaladtak az ajándékokhoz.
Angyalunk meglibbentette szárnyait, aztán annak rendje és módja szerint szépen elrepült.
Mindannyian az ablakhoz tódultak, de már nem látták. Csak hitték, hogy látják. Aztán egyszerűen csak hitték.
Ekkor csöngettek, pontosabban csilingeltek. Két angyal állt az ajtó előtt, vöröskeresztes karszalaggal és egy tolókocsival.
– A balesetesért jöttünk – zengték szépen.
– Ó, már elrepült – mondta a kislány.
– Hála Istennek! – zengedeztek az angyalok.
Aztán beültették a kisebb gyerekeket a tolókocsiba, és az előszobában nagyvidáman megkocsikáztatták őket. Utána a nagymama következett. „Dicsőség mennyben az Istennek!” énekelték a Kovács-gyerekek, majd a kisiskolás lányka azt mondta:
- A karácsony dicsőség.
- Ámen! - válaszoltak az Angyalok.
- A karácsony békesség - jelentette ki a Nagymama.
- Ámen - jelentették ki az angyalok.
- A karácsony az karácsony! - kiabálta a nagycsoportos fiúcska.
- Ámen, ámen, ámen!! - zengették az anyalok.
És ezután a gyerek tologatták ide-oda az angyalokat, akik szentül meg voltak győződve arról, hogy a mennyországban vannak.
Én, az ÚR, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül! Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd, és ne tiszteld azokat,
Én majd elküldöm követemet, aki egyengeti előttem az utat. Hamar eljön templomába az ÚR, aki után vágyódtok, a szövetség követe, akit kívántok. Jön már! - mondja a Seregek URa. De ki bírja majd ki eljövetele napját, és ki állhat meg, amikor megjelenik? Mert olyan lesz az, mint az ötvösök tüze, és mint a ruhatisztítók lúgja. Ahogyan leül az ötvös, és megtisztítja az ezüstöt, úgy tisztítja meg az ÚR Lévi fiait. Fényessé teszi őket, mint az aranyat és az ezüstöt. Akkor majd igaz áldozatokat visznek az ÚRnak. És olyan kedves lesz az ÚRnak Júda és Jeruzsálem áldozata, mint az ősrégi napokban, a hajdani években. Eljövök majd, és ítéletet tartok fölöttetek. Hamarosan vádat emelek a varázslók ellen, a házasságtörők ellen és a hamisan esküvők ellen; azok ellen, akik kizsarolják a napszámost, az özvegyet és az árvát, akik elnyomják a jövevényt, mert nem félnek engem! - mondja a Seregek URa. Én, az ÚR, nem változtam meg, de ti is Jákób fiai maradtatok! Atyáitok idejétől fogva eltértetek rendelkezéseimtől, nem tartottátok meg azokat. Térjetek meg hozzám, és én is hozzátok térek! - mondja a Seregek URa. De ti ezt kérdezitek: Miből térjünk meg? (Mal 3,1-7a)