Vízkereszt: Jézusban megjelenik a Világosság

Vízkereszt a karácsonyi ünnepkör zárása, az egyik legrégibb egyházi ünnep, a IV. századig Jézus születésnapját és az évkezdetet is ezen a napon ünnepelték. Ezen a napon emlékezünk meg a napkeleti bölcsekről, Gáspárról, Menyhértről és Boldizsárról.
Evangélikus egyházunkban karácsony fénye és vízkereszt világossága egy ragyogássá olvad. A jászol kisdedében ugyanaz a Fény született meg és törte át a sötétséget, akiről Jordánban való megkeresztelkedése után a mennyei Atya szózata tett tanúságot. A názáreti Jézusban ugyanis a világ Világossága jelent meg minden ember számára.

Olvassák Bolla Zsuzsanna részletes összeállítását az ünnepről itt!

Újév

Áldott,
Boldog,
Csöndes,
Derűs Új
Évet!

Egy evangélikus lelkész írta az alábbit az üzenőfalára:

"Sok érdekességet lehet olvasni erről az évről. Sokan vélt vagy valós aggodalmakkal néznek rá. Mások reménységüket fogalmazzák meg. Olyanok is vannak, akik most végre valami igazán nagyra készülnek.
Szerintem nem történt semmi különös: a nap ezután is sütni fog, Isten ugyanúgy szeret, mint tegnap. Mi viszont egy új lehetőséget kaptunk arra, hogy normálisabban éljünk. Ennek minden feltétele (ahogy eddig is) adott - a többi kifogás :)"

Adja Isten, hogy örülni tudjunk az új lehetőségnek,s tőlünk telhető legszebbé, legjobbá formáljuk a nekünk adatot élet-darabot!

Megszületett!

Fabiny Tamás:

Egy korintus tizenhárom

Ha olyan kiváló szónok vagyok is, mint Kossuth Lajos,
vagy Martin Luther Kinggel együtt hirdetem, hogy
"van egy álmom",
de szeretet nincs bennem,

olyanná lettem, mint egy leomlott templomtorony
megrepedt harangja.

Ha futurológusként, a jövő mérnökeként
vagy csalhatatlan közvélemény-kutatóként
előre látom is a jövőt,
szeretet pedig nincs bennem,
olyan vagyok, mint egy összelapított üres kólás doboz,
amelyet unottan rúgnak tovább a kamaszok.

Ha akkora hitem van is, mint Assisi Ferencnek,
Luther Mártonnak
és egy dunántúli parasztasszonynak együttvéve,
de szeretet nincsen bennem,
olyanná lettem, mint a szél által cibált ördögszekér.

Ha önfeláldozóan támogatok is alapítványokat,
vagy tizedet adok is minden jövedelmemből,
szeretet pedig nincs bennem,
olyanná lettem, mint akik követ ad kenyér helyett
és skorpiót hal helyett.

Ha két végén égetem is a gyertyát,
hajnaltól késő estig robotolok,
éveken át nem megyek szabadságra,
ám szeretet nincs bennem,
olyan lennél, mint egy üresbelű hagyma.

Ha naponta végigjárom a damaszkuszi utat,
rongyosra olvasom bibliámat,
ha halálomra bizakodó hittel tekintek,
úrvacsorával vagy a betegek szentségével megerősítve
készülök elmenni,
de szeretet nincs bennem,
semmi hasznom abból.

A szeretet jelentéktelen,
mint amikor valaki szamárháton vonul be a városba.

A szeretet nevetség tárgya,
mint amikor valakinek kezébe nádszálat,
fejére töviskoszorút adnak.

A szeretet balek,
mint amikor valaki kínzóiért imádkozik.

A szeretet esendő,
mint amikor valaki azt mondja: ,,szomjúhozom”.

A szeretet meglepő,
mint amikor valaki szelíden megszólít
egy gyászoló asszonyt a hajnali kertben.

A szeretet játékos,
mint amikor valaki tanítványai előtt megy Galileába.

A szeretet nem fúj egy követ a bennfentesekkel,
nem kacsint össze a hatalommal,
nem bizonygatja önmaga fontosságát,
nem örül pártok és politikusok acsarkodásának,
de együtt örül az asszonnyal,
aki megtalálja elgurult drahmáját.

Nem örül az ügyeskedéssel szerzett vagyonnak,
de együtt örül a mezők liliomaival és az ég madaraival.

Nem örül a doppinggal elért világcsúcsnak,
de együtt örül a fogyatékos kisfiúval,
aki szája szélén csorgó nyállal, nagy erőfeszítésekkel
társának tudja dobni a labdát.

A szeretet soha el nem múlik.

Nem veszti el szavatosságát,
nem évül el,
nem kerül ad acta,
nem lesz unalmas, mint a tegnapi újság.

Legyenek bár istentiszteletek, véget fognak érni.
Legyenek bár egyházak, meg fognak szűnni.
Legyen bár ökumenikus mozgalom, el fog töröltetni.

Mert még nem találtuk meg a rák és az AIDS ellenszerét,
nem értjük távoli földrészek lakóinak nyelvét,
nem fogjuk fel más civilizációk felénk sugárzott jeleit.

Ám egykor majd egyetlen asztalt ülünk
mindnyájan körül,
és ő lesz majd minden mindenekben.

Mert a szeretet nélküli kötelességtudat: kedvetlen.
A szeretet nélküli felelősség: figyelmetlen.
A szeretet nélküli igazság: kemény.
A szeretet nélküli okosság: gőgös.
A szeretet nélküli barátságosság: hűvös.
A szeretet nélküli rend: kicsinyes.
A szeretet nélküli hatalom: kíméletlen.
A szeretet nélküli birtoklás: fösvény.
A szeretet nélküli adakozás: képmutató.
A szeretet nélküli vallásosság: bigott.
A szeretet nélküli hit: vakbuzgó.
A szeretet nélküli remény: fanatikus.
A szeretet nélküli élet: értelmetlen.

Most azért megmarad a hit,
a remény,
a szeretet,
e három.
Ezek közül pedig legnagyobb: Jézus.

Előrejött karácsony

Megérkeztek még az ünnep beköszönte előtt.
Egy képeslap a szentendrei betlehemesről, (Önök írnak még valódi, kézzel írott képeslapot ? Ez ilyen volt!),
egy mese Kamarás Istvántól, aki író, szociológus, akadémiai doktor, de leginkább OJD. (A három betű feloldásáért kéretik Ipiapi atyához fordulni!)

Most, vagy talán később, az ünnepek alatt örüljenek velem az ajándékoknak!

Kamarás István OJD:
Csillag a főkapitányság felett

A 2011. karácsony is ugyanúgy kezdődött, mint a legelső: népszámlálással. Azután ugyanúgy folytatódott: nem találtak hajlékra. Éppen a Mátyás téren ücsörögtek egy padon, amikor a rendőrök
igazoltatták, majd bevitték őket is a főkapitányságra. Ugyanígy jártak a vidékről felérkező csordapásztorok, majd pedig a messzi vidékről végre-valahára odajutó napkeleti bölcsek is. Előbbieket a Kálvária térről, utóbbiakat közvetlenül a főkapitányság elől gyűjtötték be, mert oda vezette őket a csillag. Velük, mivel idegen nyelveken beszéltek és útleveleik is idegen betűs nyelveken voltak kiállítva alaposan meggyűlt a bajuk az egyenruhás igazoltatóknak, akik kézzel-lábbal mutogatták, hogy a főkapitányság előtt nem lehet csak úgy letáborozni, tevékkel, sátrakkal. A jövevények karjukat széttárva felfelé mutogattak a csillagra, mely kétségkívül a főkapitányság felett ragyogott. Az egyenruhás igazoltatók hiába mondták szótagolva, még angol nyelven is, hogy „ho-tel, ho-tel”, a jövevények kézzel-lábbal ragaszkodtak a csillaghoz. Mit tehettek mást a hivatalosok, mint hogy tevéstől, mindenestül beterelték őket a főkapitányság udvarára, ahol a jövevények újból felverték sátrukat, a tevéik pedig odapakoltak egy-egy rakást a kövezetre, melyek szépen, vidáman, békésen gőzölögtek.

Természetesen az ügyeletesek azonnal jelentették csillagot, a jelentés egyre magasabbra jutott, egészen a főkapitányig, aki amúgy dandártábornoki rangban volt. Ez a magas rang már arra kötelezte, hogy elgondolkodjon, majd ennek eredményeképpen felkiáltson, hogy:
- Jesszusom!
Majd parancsba adta, hogy nézzék meg alaposan, nem hoztak-e be a hajléktalanokkal együtt egy házaspárt egy csecsemővel.

Ezalatt egyik helyettese kitalálta, hogy az idegen ajkú hajléktalanokat meg kell bírságolni euróban vagy dollárban, aztán udvariasan elzavarni őket. Amikor azonban egyikük, egy turbános közelkeleti az iszákjából egy aranyrudat vett elő, felborult az egész forgatókönyv. Arra kényszerültek, hogy ezt az ügyet is a főkapitány elé vigyék. A főkapitány azonban már benne volt vastagon az eseményekben, ugyanis valóban találtak egy házaspárt csecsemővel. Amikor ettől a dandártábornok még idegesebb lett, azzal próbálták nyugtatgatni, hogy:
- De hát ezek, dandártábornok úr, csak cigányok.
A dandártábornok áldotta lélekjelenlétét, hogy ragaszkodott a helyszíni szemléhez, mert hogy ott
azt sziszegte:
- Idióták! Nem látják, hogy ezek nem cigányok, hanem zsidók!
Az asszony csak elmosolyodott, de a férfi jóízűen elnevette magát, a kisded meg úgy repesett, hogy majdnem elrepült. A dandártábornok határozottan megszeppent, és csak úgy maga elé suttogta:
— Jézusmáriaszentjózsef!
Aztán rendelkezett, hogy addig is, amíg nem hozza meg a döntését, helyezzék el, így mondta, a „szentcsaládot”, így mondta, „kulturáltabb körülmények közé”. Aztán feléjük fordult:
— Hölgyem, uram, elnézést, de most sürgősen el kell intéznem egy hivatalos telefont.

Hiába próbáltak helyettesei újabb jelentéseket tenni, például a turbános, kaftános jövevényekről, akik akár arab terroristák is lehettek, tevéikről, akik már összerondították a műmárvány lapokkal lefedett udvart, vagy az angyalokról, akik nagy seregben röpködtek a főkapitányság körül, megzavarva ezzel a rendőrségi adóvevőket és akadályozva a rendőrségi helikoptereket, a dandártábornok mindenki lerázva szobájába sietett. Titkárával felhívatta a főrabbit, hogy megkérdezze tőle, hogyan értelmezi azt, hogy a főkapitányság felett karácsony este egy hatágú csillag ragyog.
- Hát nézzük csak - tűnődött a főrabbi -, Karácsony egyfelől keresztény ünnep, másfelől ez a csillag kétségkívül a mi csillagunk. Mindazonáltal, tisztelt dandártábornok úr, minket ez egy cseppet sem zavar. Hanem, tudja, biztos, ami biztos, ellenőrizzék még egyszer, addig tartom a vonalat.
Megnézték, jelentették: a csillag sajnos ötágú. A dandártábornok tovább jelentette a főrabbinak.
- De miért sajnos? — kérdezte a főrabbi.
- Mert ez, hiszen tudja jól, egy önkényuralmi jelkép - felelte a dandártábornok gondterhelten.
- Mondja, dandártábornok úr, szereti maga western-filmeket nézni? - kíváncsiskodott a főrabbi.
A dandártábornok egy pillanatra elgyengült, s kikotyogta:
- Felettébb szeretem.
- Nos hát akkor, kérem, gondolkozzon!
- A dandártábornok teljes erővel gondolkodott, majd azt mondta:
- Aha.
Ez annyit jelentett, hogy leesett a tantusz, ez az ötágú csillag mégsem kommunista szimbólum, hanem, bizony, sherif-jevény. Ami ugyan valamivel gyakrabban hatágú, de azért eléggé gyakran ötágú, erősítette meg legidősebb helyettese, de a betlehemi csillag ágabogáról már nem tudott semmi biztosat. És mivel a dandártábornokot valamikor nagyon régen reformátusnak keresztelték, felhívatta az ügyeletes dunántúli református püspököt, és megkérdezte:
- Tessék szíves lenni megmondani, hogy hány ágú a betlehemi csillag?
- Erre, kedves atyámfia, nincsen pontos válasz, mint ahogyan a napkeleti bölcsek számáról sincsen, mármint azokról, akiket háromkirályoknak szoktak emlegetni. Meg hát, tudja, az eszkimók mindennapi kenyerünk helyett mindennapi fókánkat mondanak a Miatyánkban.
- De hát éppen itt, püspök úr, az Isten szerelmére! Itt ragyog a főkapitányság felett. Könyörgöm, mi a csudát csináljunk vele?
- Örvendjenek, dandártábornok úr! Más különleges eseményről nem értesültek?
A dantártábornok karácsony lévén egyszerűen képtélen volt hazudni:
- De igen, püspök úr, csakhogy ez, sajnos, államtitok.
- Ez esetben áldás, békesség!
A dandártábornok ezután, biztos, ami biztos, felhivatta az ügyeletes evangélikus püspököt is, a Déli Evangélikus Egyházkerület éléről, és mindjárt azzal kezdte, hogy megjelent a betlehemi csillag a főkapitányság felett.
- Akkor ott még valaminek lennie kell, dandártábornok úr, mert, tudja, csak úgy jókedvében nem jelenik meg.
A dandártáboronok elbizonytalanodott. A püspök barátságosan segített:
- Na jó, akkor rákérdezek. Angyalok? Pásztorok? Háromkirályok?
- Sajnos, ezekre a kérdésekre nem válaszolhatok, mert államtitok tárgyát képezik. Ha netán mégis így lenne, mit tegyek?
- Énekeljék, hogy, diktálom: „Dicsőség mennyben az Istennek! Békesség földön az embernek!” Felírta?
Akkor tegyék a dolgukat. Erős várunk az Isten!
- A miénk is - felelte a dandárparancsnok, aki a várat illetően a főkapitányságra gondolt.
Ezután behivatta első helyettesét, aki valamikor régen, még KISZ-titkársága előtt katolikus hittanra járt, és felhivatta vele az ügyeletes katolikus püspököt, és parancsba adta a vezérezredesnek, hogy gyónja meg az egészet úgy, ahogyan van, jézusmáriaszentjózseffel, háromkirályokkal, angyalokkal és csordapásztorokkal együtt. Az ügyeletes váci püspököt igencsak megörvendeztette a hír, olyannyira, hogy könnyei is potyogtak a nevetéstől.
- A püspök úr szabályosan kiröhög minket - jelentette a vezérezredes a dandártábornoknak, aki erre heves mozdulattal kikapta a kagylót első helyettese kezéből.
- Dicsértessék! Mi van ezen ennyire röhögséges, püspök atya?
- Mindörökké! Természetesen nem nevetséges, hanem örömteli. Ugye, nagyfőnök úr, tudja, hogy mit
jelent az evangélium magyarul?
- Elnézést, nem mutatkoztam be, dandártáboronok vagyok főkapitányi minőségben. Jelentem, nem tudom, pedig tudnom kéne, az ördög vigye el. Bocsánat…
- Azt jelenti: örömhír. No, de komolyra fordítva a szót, miben segíthetek, dandártábornok úr?
- Kérem…, nagyon szépen kérem, vegye át tőlünk… Szóval ezt az egészet, Jézusmáriaszentjózsefet,
az angyalokat, a háromkirályokat és a csordapásztporokat. Mégis csak megfelelőbb helyük lenne egy templomban.
- Emlékeztetem, dandártábornok úr, az Úr Jézus Krisztus istállóban született, nem templomban.
- Csakhogy, püspök atya, ez nem istálló, hanem a főkapitányság, már bocsánat.
- Biztos ön ebben, dandártábornok úr?
- Van ugyan némi rendetlenség, de biztosíthatom úrrá leszünk rajta.
- Könnyen tisztázhatjuk a helyzetet, dandártábornok úr! Nem jelent-e meg véletlenül a betlehemi csillag a főkapitányság felett?
- Nagyon is itt ragyog, a fene… vagyis, püspök atya kérem, éppen ettől van a gubanc.
- Nos akkor, máris indulunk híveimmel, hogy imádjuk és áldjuk őt.
- De hát, püspök atya, és ha ezek mégis csak cigányok?
- És akkor? ― kérdezte a váci püspök.
Erre a dandártábornok egyszerűen lebénult, első helyettese fejezte be a beszélgetést egy dicsértessékkel.

A dandártábornok elhatározta, hogy addig, amíg valami okosabb eszébe nem jut, vagy ameddig nem kap fentről eligazítást, helyszíni szemlét tart. Most már a főkapitányság valóban úgy nézett ki, mint a betlehemi istálló. A lépcsőkön angyalok járta föl-le, a főkapitányság udvara tele volt hajléktalanokkal és angyalokkal. Elfoglalták a főkapitányságot, erősítést kellene kérni, ötlött eszébe. Emberei után kiáltott, de ők addigra már hajléktalannak öltöztek, már amennyire lehetett. Néhány hajléktalan viszont rendőrsapkát viselt, és vidáman szalutáltak neki. A legfurcsább az volt, hogy a hajléktalanok kifejezetten jóillatúak voltak, az angyalok és a rendőrök viszont meglehetősen izzadságszagúak.
- Mondja meg jóember, hol van a Szentcsalád? Hol vannak a háromkirályok? - szólított megy egy főtörzsőrmestert.
- Jelentem, a háromkirályok felpakolták a Szentcsaládot a tevékre, és elindultak a Mátyás tér irányába. Jelentem, mi is indulunk, utánuk hamarosan, csak szétosztjuk a pogácsát és a forralt bort.
- De itt hagyták nekünk sátraikat - mutogatott boldogan egy hajléktalan, majd hozzátette - Jó mutatnak majd a Mátyás téren.
Másodhelyettese, egy galambősz alezredes hevenyészett csordapásztor öltözetben, de még tányérsapkával a fején tevékenységére erősen koncentrálva egy kincstári vödörbe gyűjtötte a felséges sátrak körül gőzölgő a teve-potyadékot.

A dandártábornok végül is úgy döntött, hogy nem kér erősítést. Civilbe vagy valami inkognitóba kellene öltöznie, gondolta, de aztán úgy, ahogyan volt, elindult arrafelé, amerre a sokaság tartott, feltehetően a Mátyás tér felé. Még egyszer hátra nézett. Ekkorra már egy hatalmas termetű, feltehetően magas rangú arkangyal állt a főkapitányság kapujában, aranyparolinokkal. Éppen az akkor ékező főpolgármestert és sleppjét irányította el arrafelé, amerre a sokaság tartott. A többiekhez pedig így szólt:
― Siessetek haza, és vigyétek a hírt: megszületett a Megváltó, az Új Jézus Krisztus, és ha úgy akarjátok, hamarosan megérkezik hozzátok is.

A dandártábornok most már minden alól felmentve érezte magát, és kellemesen sodródott a tömeggel. Közben képtelenebbnél képtelenebb hírek terjengtek: hogy mégsem zsidók, hanem mégis csak cigányok, és hogy a parlamenttől elcipelték a mindenki karácsonyfáját a Mátyás térre, hogy a belügyminiszter rendkívüli állapotot hirdetett, aminek értelmében minden hajlékosnak az utcán kell tölteni ezt az éjszakát teával és zsíros kenyérrel.

Csak nagy nehezen ismerte fel a nyolcadik kerületi kapitányt kikent-kifent csordapásztor öltözetében, egy kisbáránnyal a nyakában.
― Erre mentek! ― mutatott a kerületi kapitány a tevepotyadékra. Ezután a dandártábornok kezébe nyomott egy nagy darab sajtot, levette fejéről tányérsapkáját, telerakta tojással, egy pásztorsüveget nyomott a fejébe, majd arra biztatta főparancsnokát, énekeljék együtt, hogy „Szülte a Szűz Szent Fiát, Örvendezzünk! Liliomot rózsaszál, lelkendezzünk! Kisded, atya nélkül, Néki szünet nélkül Glóriát zengedezzünk! A próféták megírák: Örvendezzünk! Csodát látott a világ, Lelkendezzünk! Kisded, atya nélkül, Néki szünet nélkül Glóriát zengedezzünk!”

Talán valami eligazítás történt odafentről? Vagy valakinek végre megjött az esze? Vagy kitört a békesség? Ekképpen töprengett a dandártábornok, de mások fejében is megfordultak hasonló gondolatok.
- Egymilliónál is többen lehetünk - súgta oda a kerületi kapitány fülébe a dandártábornok, kicsit ijedten. Végül aztán mégis csak összekapta magát, és ő is bekapcsolódott az énekbe: „Isten itt magára vett, Örvendezzünk! Emberi természetet, Lelkendezzünk! Kisded, atya nélkül, Néki szünet nélkül Glóriát zengedezzünk! Góliát meggyőzetett, Örvendezzünk! Nyert az ember életet, Lelkendezzünk! Kisded, atya nélkül, Néki szünet nélkül Glóriát zengedezzünk!”

Időt adok

Szívemből szólt ez az írás, melyet az evangélikus.hu-n olvastam:

Még nem vettem semmit. Pedig lassan már kellene. Valami plazmatévét, vagy egy mobilt. Esetleg könyvet vagy CD-t. De semmit nem vettem neked. Nemhogy neked, de senkinek sem. Magamnak sem vettem semmit. Szöveg: Kadlecsik Zoltán


Kicsit mások most már a karácsonyok, mint mikor gyermek voltam. Akkor nagyon vártam. Lehet, hogy a szünet miatt, nem tudom. Persze vártam, hogy mi lesz a fa alatt, meg a mákos kalácsot. Azóta is nagyon szeretem a mákos sütiket. Az is jó volt, hogy együtt volt a család. Együtt ültünk asztalhoz, közösen gyújtottuk meg a gyertyákat, közösen, mindenki, de mindenki játszott. Nem volt kivétel. És senki sem sértődött meg, ha kiesett a játékból, még én sem, pedig én voltam a legkisebb. Talán nekem meg is engedték volna. De nem sértődtem meg, mert valahogy elfelejtettem. Kiment a fejemből, a szívemből a sértődés. Megtöltötte valami más. Az, hogy együtt vagyunk. Egy-két ajándékon túl nem is emlékszem, hogy miket kaptam karácsonyra. Nem ez maradt meg. Hanem anyám és apám igyekezete, hogy most mindent beleadnak, hogy béke legyen. Persze a maguk módján adtak bele mindent, de ez tőlük, akkor a legtöbb volt. Talán a legfontosabbat megkaptam tőlük. Azt, hogy ha akarok, akkor tudok békét teremteni. El tudom felejteni, hogy ki kit bántott meg. Azt is kaptam, hogy a másság jó, és lehet vele együtt lenni és tanulni tőle. Talán ezért egyre kevésbé fontosak nekem a tárgyi ajándékok. Inkább ha valakire gondolok, és megajándékozom, akkor énekelek neki, vagy elmondok egy mesét. Megölelem, és abban a néhány percben csak rá figyelek. Senki másra.
Azt hiszem, idén karácsonyra időt szeretnék adni mindenkinek. Az életemből időt szánni azokra, akiket a szívemben hordok. Popper Péter zsidó bölcsész mesélte, hogy az ő közösségükben az a szokás, hogy ha valaki beteg, akkor a rabbi körbejár, és mindenkit megkérdez. Te mennyi időt adsz az életedből? És akkor időt ajánlanak fel. Ki egy hetet, ki egy hónapot. A többit az Istenre bízzák. Időt szeretnék adni a játékra, időt szeretnék adni arra, hogy megfogjam a nagymamám kezét, aki épp december 4-én lett 88 éves. Talán ha megfogom a kezét, akkor egy kicsit megállítva érezhetjük a rohanást. Időt szánok mindenkinek. Lehet, hogy nem egy nagy meglepetés, de a legfontosabb. És akkor kikapcsolom a telefonom, és figyelek, és nevetek, és játszani fogok, meg emlékezni.
Nem tudni, kinek mennyi ideje van, azt sem tudom nekem mennyi időm van, talán ezért is ez a legnagyobb ajándék. Tévét meg telefont, számítógépet, sőt még mákos kalácsot is lehet venni, de időt, azt nem lehet. Időt csak adni lehet, önszántamból, a sajátomból, az én időmből. Ez az, amire emlékszem karácsonyból. Időt adtunk. És amikor szeretve voltam, akkor időt kaptam, és amikor szeretek, akkor időt adok. Mert a szeretet időtlen. Időn túli. Nincs kezdete, miértje, csak van. Addig tart, ameddig időd van a másikra. Ha találkozunk, lehet, hogy nem fogok neked adni semmit, de időben ott leszek, ha szeretnéd. Mert szeretni akarlak, míg időm engedi. Istentől áldott időtöltést kívánok neked!

Kodály: Adventi ének

... lótottak-futottak...

Bevallom, én fiatalasszony koromban annyira akartam, hogy minden szép legyen karácsonykor, annyira igyekeztem, hogy úgy jártam, mint a Múmivölgy lakói, „akik lótottak-futottak, és majd belebolondultak abba, hogy jön a karácsony.”
Egy ilyen belebolondulós rohanásban kaptam ajándékba ezt a történetet. Jókor jött. Attól fogva mindig tartalékoltam néhány nap szabadságot: ne gondolják a múmik, hogy félreértettem valamit :-)


Tove Jansson

A fenyő

Csepregi Márta fordítása


Egy hemuli állt a tetőn, és a havat kapargatta. Sárga gyapjúkesztyűje kellemetlenül átnedvesedett, ezért a kéményre tette, sóhajtott és tovább kaparászott. Egyszercsak előbukkant a tetőablak.
- Na, végre, megvan – mondta a hemuli. – Ezek itt lent meg csak heverésznek. Mások közben halálra dolgozhatják magukat a karácsony miatt.
A tetőnyíláshoz mászott, s mivel nem emlékezett, hogy kifelé vagy befelé nyílik, óvatosan megpöcögtette. Az rögtön lecsapódott, a hemuli meg kishíján beleesett a hóba, sötétségbe és mindabba, amit a múmicsalád a jövőre gondolva felhalmozott a padláson.
A hemuli nagyon dühös volt, ráadásul elfelejtette, hogy hová tette a kesztyűjét. Pedig roppantul kötődött éppen ehhez a kesztyűhöz. Szinte dübörgött lefelé a lépcsőn, föltépte az ajtót, és azt kiáltotta:
- Jön a karácsony! Elegem van belőletek és az alvásotokból, a karácsony bármelyik pillanatban itt lehet!
A múmik szokásuk szerint téli álmukat aludták. Már több hónapja aludtak, és tavasz előtt nem is akartak fölébredni. Békésen ringató, hosszú, meleg nyári délutánt álmodtak maguknak. De hirtelen Múmimanó álmába nyugtalanság és hideg áradt. Valaki lehúzta róla a takarót, azt kiabálta, hogy elege van, és hogy jön a karácsony.
- Itt a tavasz? – motyogta Múmimanó.
- Tavasz? – zsémbelt vissza a hemuli. – Karácsony van, nem érted, karácsony. Még nem szereztem be semmit és nem rendeztem el semmit, és nem tudom, hogy hol áll a fejem, s erre ideküldtek, hogy ássalak elő benneteket. A kesztyűm is elveszett. Mindenki össze-vissza szaladgál, mint a bolond, és még semmi sincs készen.
Ezzel a hemuli visszatrappolt a lépcsőn és kimászott a tetőablakon.
- Mama, ébredj föl – mondta Múmimanó ijedten. – Azt mondják, valami borzasztó dolog történik. Karácsonynak hívják.
- Mit beszélsz? – dugta elő a mama az orrát.
- Nem nagyon tudom – mondta Múmimanó. – De semmi sincs elrendezve, valami elveszett, és mindenki összevissza szaladgál, mint a bolond. Talán megint árvíz van.
Óvatosan megrázta a Mimólányt és azt súgta neki:
- Ne ijedj meg, szörnyű dolgok történtek.
- Nyugodjatok meg – szólt Múmipapa - Mindenekelőtt nyugodjatok meg.
Azzal odament az órához, hogy fölhúzza, mert az még valamikor októberben megállt.
A múmik követték a hemuli nedves lábnyomait a padlásra, majd kimásztak a múmiház tetejére. Az ég kék volt, mint rendesen, úgyhogy ezúttal nem kellett a tűzokádó hegytől tartani. Viszont a völgy terítve volt fehér vattával, amely befedte a hegyet is, a fákat, a folyót és az egész házat. És hideg volt, hidegebb, mint áprilisban.
- Ezt hívják karácsonynak? – kérdezte az apa meglepetten, mancsába vette a vattát, úgy vizsgálgatta. –Vajon a földből nőtt ez ki – töprengett – vagy az égből jött? Ha egyszerre zuhant le, az elég kellemetlen lehetett.
- De papa, hiszen ez hó! – mondta Múmimanó – Én tudom, hogy hó, és hogy nem egyszerre esik le.
- Igen? De azért mindenesetre kellemetlen.
A hemuli nagynénje vágtatott el mellettük szánkóján egy kis fenyőfával.
- Nocsak, végre fölébredtetek – vetette oda – Ügyeljetek, hogy még a sötétség beállta előtt beszerezzétek a fenyőfát.
- De miért? – kezdte az apa
- Nincs nekem időm magyarázkodni – szólt vissza a néni a válla fölött és elszelelt.
- A sötétség beállta előtt – súgta a Mimólány – Azt mondta, a sötétség beállta előtt. A veszélyes ma este jön…
Úgy látszik, a fenyővel kell védekeznünk – töprengett az apa. – én nem értek semmit.
- Én sem – ismerte be az anya alázatosan.
- De vegyetek sálat és papucsot, amikor azért a fenyőért mentek. Addig én megpróbálok begyújtani a cserépkályhákba.
Az apa elhatározta, hogy a fenyegető szerencsétlenség ellenére sem a saját erdejéből vágja ki a fenyőfát, mert arra nagyon büszke volt. Hanem átmászott Kampszu kerítésén, és kiválasztott ott egy nagy fenyőt, amelyre Kampszunak biztosan nem volt szüksége.
- Talán az ágai közé kell majd bújnunk? – kérdezte Múmimanó
- Nem tudom – mondta apja a fát vágva. – Én ebből az egészből egy szót sem értek.
Már majdnem elérték a folyót, amikor megpillantották Kampszut, aki szatyrokkal és csomagokkal megrakodva sietett feléjük. Arca piros volt, és elkínzott, és hálistennek nem ismert rá a fájára.
- Mindig az a veszekedés meg a tömeg – lamentálta. Ezeknek a neveletlen sünöknek nem lenne szabad megengedni…Mondtam is Miskának, hogy ez szégyen…
- A fenyő – mondta Múnmimanó apja, és reménytelenül utánakapott Kampszu bundagallérjának – Mit kell csinálni a fenyővel?
- A fenyővel – ismételte Kampszu rémülten – a fenyővel? Jaj, de szörnyű! Nem, nem élem túl… hiszen azt még fel kell öltöztetni…. Hogy lesz rá időm…
- A hóba ejtette csomagjait, sapkája az orrára csúszott, és idegességében majdnem elsírta magát. Múmipapa a fejét csóválva újból vállára emelte a fenyőt.
A mama otthon ellapátolta a havat a tornácról, elővette a mentőöveket és az aszpirint, a papa puskáját és meleg takarókat. Sohasem lehet tudni.
Egy kis motyó kuporgott a dívány szélén, és teát ivott. Előzőleg a tornác alatt ült a hóban, és olyan szánnivaló volt, hogy a mama behívta.
- Na, itt a fenyő – mondta Múmimanó apja. – Csak tudnám, mire való. Kampszu azt állítja, hogy föl kell öltöztetni.
- Nincs nekünk olyan nagy ruhánk – szólt az anya aggodalmasan. – Mit akart ezzel mondani?
-Jaj, de gyönyörű! – kiáltott fel a kis motyó. Ugyanakkor ijedtében, hátha valami rosszat mondott, félrenyelte a teát.
- Tudod, hogy mivel kell felöltöztetni a fenyőt? – kérdezte a Mímólány.
A motyó mélyen elpirult és odasúgta:
- Szép díszekkel. A lehető legszebbre. Legalábbis úgy hallottam.
De ettől megint zavarba jött, befogta a szemét, feldöntötte a teáscsészét és eltűnt az ajtórésben.
- Most legyetek egy kicsit csöndben, hogy gondolkodni tudjak – mondta Múmimanó apja. – Ha egyszer a fenyőt a lehető legszebbre kell díszíteni, akkor nemigen használják búvóhelyül. Biztosan azzal engesztelik ki azt a veszélyest. Nekem már kezd világosodni.
Rögtön kivonszolták a fát, és a hóba állították. Aztán tetőtől talpig teleaggatták mindenféle szépséggel, amit csak találtak.
A nyári kert csigaházaival, kagylókkal és Mímólány nyakláncaival díszítették. Leszedték a kristályfüggőket a szalonbeli csillárról, és a fa ágaira aggatták. A csúcsára feltűzték a vörös selyemrózsát, amit Múmimama kapott valamikor Múmimanó apjától. Amit csak ki tudtak találni, minden szép dolgot kihordtak, hogy kiengeszteljék a tél kifürkészhetetlen erőit.
Amikor a fa már kész volt, újból elszánkázott mellettük a hemuli nénikéje. Most ellenkező irányba hajtotta a szánját, s ha lehet, még jobban sietett, mint az előbb.
- Nézd a fenyőnket! – kiáltotta Múmimanó.
- Nagy ég! – csodálkozott a hemuli nénje. – De ti mindig is ilyen furcsák voltatok. Most mennem kell… El kell készítenem az ennivalót, mire megjön a karácsony.
- A karácsony? – ámult el Múmimanó – Hát az eszik is?
A néni meg sem hallotta.
- Hát azt hiszitek, hogy meg lehet úszni a karácsonyt étel-ital nélkül? – mondta türelmetlenül, elrúgta magát, és leszáguldott a lejtőn.
Az anya egész délután sürgölődött, s alkonyatra elkészült a karácsony ennivalója. Tányérkákban a fa köré rakták. Volt ott szörp, aludttej, áfonyás lepény, tojáshab meg mindenféle, amit a múmik szeretnek.
- Vajon nagyon éhes a karácsony? – kérdezte az anya nyugtalanul.
- Aligha éhesebb, mint én – mondta a papa bágyadtan. Takarókba burkolózva ült a hóban és vacogott. De a kis élőlényeknek mindig nagyon-nagyon udvariasan kell viselkedniük a nagy természeti erőkkel szemben.
A völgyben egymás után világosodtak ki az ablakok. Apró fények gyúltak a fenyőfák alatt és a fákon, lobogó lángok hajladoztak a hótakarón. Múmimanó apjára nézett.
- Az lesz a legjobb – bólintott az apa. – A biztonság kedvéért.
Akkor Múmimanó bement és összeszedte az összes gyertyát, amit csak talált. A hóba szúrta őket, a fa köré, és óvatosan gyújtogatta egyiket a másik után, míg csak valódi lánggyűrű nem égett a hótakaró fölött a sötétség és a karácsony kiengesztelésére. Lassacskán a völgy egészen elcsendesedett. Biztosan mindenki hazament, és otthon ülve várta a közelgő veszedelmet. Már csak egyetlen árnyék keringett a fák között – a hemulié.
- Na, - kiáltotta a Múmimanó – most már hamar itt lesz?
- Ne zavarj – fortyant föl a hemuli türelmetlenül egy hosszú listát vizsgálgatva, melyen már majdnem minden név ki volt húzva. Leült egy gyertya mellé és számolni kezdett.
- Papa, mama Kampszu – mormolta – az összes unokatestvér… a legöregebb sün.. a kicsiknek nem kell semmi. Én sem kaptam Nipszutól semmit tavaly. Miska és homszu, a nénikém…. Én ebbe beleőrülök.
- Mi az? – kérdezte a Mimólány íjedten – Mi történt velük?
- Ajándékok – tört ki a hemuli. – Minden évben egyre több ajándék!
Remegő kézzel nagy keresztet húzott a listájára, és tovább tántorgott.
- Várj! – kiáltotta Múmimanó. – Magyarázd meg! És a kesztyűd is….
De a hemuli eltűnt a sötétben, mint mindenki, akik lótottak-futottak, és majd belebolondultak abba, hogy jön a karácsony.
A múmicsalád pedig csendben bement a házba, hogy ajándékot keressen. A papa elővette a legjobb csukázó úszóját, amit nagyon szép dobozban tartott. A fedelére ráírta „Karácsonynak” és az udvaron a hóra helyezte. A múmilány levette a karkötőjét, és miközben selyempapírba csomagolta, sóhajtott egy picikét.
A mama kihúzta legtitkosabb fiókját, és elővett egy könyvet, amelyben színes képek voltak. Ez volt az egyetlen képeskönyv a völgyben.
Múmimanó csomagja olyan különleges és titokzatos volt,hogy senki sem nézhette meg. Még később, tavasszal sem árulta el, hogy mit ajándékozott.
Aztán mindnyájan leültek a hóba, és várták a szerencsétlenséget.
Az idő múlt, de semmi sem történt.
Csak a kis motyó, aki teát ivott náluk, bújt elő a farakás mögül. Magával hozta összes rokonát és rokonai barátait. Mindannyian vacogtak, egyformán szürkék és szánalmasak voltak.
- Kellemes karácsonyt – súgta a motyó szégyenlősen.
- Te vagy az első, aki szerint a karácsony kellemes – mondta Múmipapa. – Egyáltalán nem félsz, hogy mi történik, ha megjön?
- De hiszen már itt van – motyogta a motyó és rokonaival együtt leült a hóba. – Nézhetjük? Csodálatosan szép fenyőtök van
- És mennyi étel – szólt az egyik ábrándosan.
- És igaz ajándékok – mondta egy másik rokon.
- Egész életemben arról álmodoztam, hogy mindezt megláthatom egyszer – fejezte be egy sóhajtással a motyó.
Csend lett. A gyertyák mozdulatlan lánggal égtek a békés éjszakában. A motyó és rokonai hallgattak. Csodálatuk, vágyódásuk szinte megfogható volt, egyre erősebben és erősebben érződött, míg végül Múmimama közelebb húzódott Múmipapához, és odasúgta neki:
- Ugye, szerinted is?
- Igen, de ha… - emlékeztette Múmipapa.
- Mindenesetre – mondta Múmimanó – ha a karácsony megharagszik, bemenekülhetünk a tornácra.
Aztán a motyóhoz fordult, és így szólt:
- Parancsoljatok, minden a tiétek.
A motyó alig mert hinni a fülének. Óvatos léptekkel a fenyő felé indult, nyomában rokonainak és barátainak egész sora, bajszuk reszketett az áhítattól. Még sosem volt saját karácsonyuk.
- Legjobb, ha mi most eltűnünk – szólt Múmimanó apja nyugtalanul. Kapkodták is fürgén a mancsaikat, és a tornácon elbújtak az asztal alá.
Semmi sem történt.
Kis idő múlva előóvakodtak és kinéztek az ablakon. A kis motyók kint üldögéltek, ettek, ittak és a csomagokat bontogatták. Még sohasem érezték magukat ilyen jól. Végül fölmásztak a fenyőre, és az égő gyertyákat az ágaira erősítették.
- De a csúcsán egy nagy csillagnak kellene lennie – vélte a motyó bácsikája.
- Azt hiszed? – kérdezte a motyó, és elgondolkodva nézte Múmimama vörös selyemrózsáját. – Talán nem is olyan nagy a különbség. A jószándék a fő.
- Csillagot is kellett volna szereznünk – súgta Múmimanó anyja. – De hisz az lehetetlen!
Az égre néztek, mely messzire volt, és sötét, és telistele csillagokkal. Ezerszer több csillag volt, mint nyáron, s a legnagyobb éppen az ő fenyőjük fölött ragyogott.
- Én most egy kicsit álmos vagyok – mondta Múmimanó anyja. És nem bírok már azon gondolkodni, hogy miről is van szó. De úgy látszik, baj nélkül fog lezajlani.
- Semmi esetre sem félek többé a karácsonytól – jelentette ki Múmimanó. Hemuli, Kampszu meg a nénikéjük az egész dolgot valahogy félreértették.
Aztán a hemuli sárga kesztyűjét a tornác mellvédjére tették, hogy könnyen észrevegye, és bementek lefeküdni, hogy folytassák álmukat, míg meg nem érkezik a tavasz.